Mióta nem él harmóniában az ember a természettel?

Amióta ősközösségben él - már jó pár 100000 éve.

Azóta pusztítja a természetet - csak persze a kis létszám és a vándorlás miatt a természet kezdetben ezt bírta.

Mondjuk a majmok is pusztítanak - az a különbség, hogy ők olyan kevesen vannak, hogy az adott terület tartósan is elbírja őket, általában nem kell vándorolniuk.

Én nem értem ezt a kérdést. Mi az, hogy harmóniában a természettel? Minden létező faj a földön megtesz minden tőle tellhetőt az életben maradásért, és a legtöbb ezt úgy próbálja elérni, hogy a környezetét pusztítja, vagy táplálkozási célból, vagy térnyerés céljából, hogy kiszorítsanak más fajokat, vagy bármilyen egyéb célból. Az ember pontosan ugyanezt csinálja, a maga eszközeivel. Akár pl akác is ezt csinálja, vagy akár a penicillum fajok, vagy akármelyik kb.

Tudom, nagyon vonzó ábrándos romantikával tekinteni a természetre, hogy micsoda harmónia és szépsség. Valóban szép, viszont ez a "harmónia" nem más, mint az, hogy az összes faj igyekszik pusztítani, visszaszorítani a másikat a saját javára. A természet a maga szépségével együtt is úgy kegyetlen, ahogy van. Nem kicsit, hanem nagyon.

Szóval az a helyzet, hogy az ember beleillik ebbe a képbe, és bizony ahogy pusztítjuk a világot körülüttnk az nem csupán egy "emberi tulajdonság", hanem az élőlények általános tulajdonsága. Csupán mi elég sikeres faj vagyunk, és elég sok eszköz van erre a kezünkben.

Teljesen harmóniában élünk, a természetet se pusztítjuk visszafordíthatatlanul.

A természet köszöni szépen, ennél jóval nagyobb pusztításokat is túlélt gond nélkül.

A probléma az, hogy a nekünk jó körnézetet pusztítjuk, ami, mivel mi is részesei vagyunk, keményen vissza fog ütni. A természet megmarad, mi (és a jelenleg ismert élővilág egy része) vagy veszélyben...

Azért létezik harmónia is a természetben.

Ez úgy működik, hogy azok közül a fajok közül, amelyek már évmilliók óta élnek UGYANABBAN a környezetben - néhány alkalmazkodott pár dologban, és ezekben vigyáznak a természetre.

Ilyen is van, csak ritka.

Soha nem éltünk harmóniában a természettel. Ez csak egy legenda.

Azóta pusztítjuk visszafordíthatatlanul mióta végre szert tettünk a szükséges eszközökre, kb az ipari forradalom óta. Előtte csak azért nem tettük ezt, mert nem volt rá lehetőségünk.

Az ember és természet közti harmónia soha nem létezett. Sőt, nem is törekedett rá soha senki. Ha most, a modern korban sikerül megvalósítanunk, akkor mi leszünk az első emberek akiknek ez sikerült.

"kb az ipari forradalom óta."

Azért a görögöknek sikerült lepusztítani a teljes erdőt a görög szigeteken, előtte meg a krétai ősembernek kiirtani a krétai törpe vízilovat.

Nem most kezdtük a sikeres pusztítást.

Nagyon sajnálatos, hogy a rég meghaladott darwini gondolkodásmód az önérdek-érvényesítés kizárólagosságáról ennyire meggyökerezett a közgondolkodásban. A természetben egyetlen faj léte sem öncélú, mindegyik más fajokból és egyúttal más fajokért is él, mindegyik szolgálja, gazdagítja a tájat, amiben él. Nem is lehetne másképp, hisz az élet úgy működik, hogy azt a részt visszabontja, ami nem szolgálja az egészt, aminek nincs haszna. Amire viszont nagy szükség van, az szaporodik, gyarapodik, legyen az egy növény, egy ragadozó, egy parazita vagy akárcsak egy izomrost.

Az ember eltávolodása a természettől fokozatos volt. Az ipari forradalom, az árutermelő mezőgazdaság és végül az iparszerű mezőgazdaság valóban három nagyon fontos negatív lépés volt. Hiába számolgatják most a szakik, hogy mekkora az az ökológiai lábnyom, ami fenntartható, a normális, a természetes a negatív lábnyom lenne, mint minden más faj esetében, vagyis hogy több hasznunk legyen, mint amennyi kárt okozunk, többet tegyünk hozzá a rendszerhez, mint amennyit elveszünk.

Természetesen a pusztítás, amit végzünk, nem visszafordíthatatlan, csak sokkal hosszabb idő kell majd a helyreálláshoz, mint amennyi idő alatt a pusztítást véghezvittük.

Én az emberiség kihalásától sem félnék egyébként, mert ahogy szorul a mozgásterünk, sokkal hamarabb fog a technikai civilizáció összeomlani, minthogy az emberi életfeltételek megszűnnének. Nem úgy lesz, hogy egyik nap arra ébredünk, hogy már nincs mit enni, hanem egyre emelkedő élelmiszerárakra lehet számítani, egyre nagyobb éhező tömegekre, amitől végül majd szétesik a társadalom "rendje", és már nem lesznek fenntarthatóak azok a nagyon bonyolult, nagyon sok ember összehangolt, drónszerű együttműködésére épülő megoldások, amikre ma a világ alapul.