Ellentmondások az életben - melyiknek kell/érdemes hinni? (filozófia)

1. Csak az fontos hogy önmagunk legyünk,a többi nem számít!

2. Az,hogy "nem megy" egy gyenge kifogás. Minden csak az önbizalom kérdése.

A világ legtöbb dolga bonyolultabb annál, mintsem egyetlen szabály leírhatná. Ha belegondolsz, van egy csomó egymásnak ellentmondó közmondásunk, pl.: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” vs. „lassan járj, tovább érsz”, vagy „járt utat járatlanért el ne hagyj” vs. „kockázat nélkül nincs siker”. Nem is az a bölcsesség, ha az ember ismeri ezeket a közmondásokat, tanácsokat, hanem az, ha tudja, mikor melyiket kell alkalmazni az adott esetre.

1. Most a külső megjelenést elhagyva tágabban értelmezve a témát az ember változik. Óhatatlanul, sőt az embernek mindig törekvése, hogy önmagán faragjon, önmagát jobbítsa. Viszont vannak dolgok, amiken nem tud változtatni, vagy még nem tette meg a változáshoz szükséges lépéseket. Mindkettő az ember, mindkettő elfogadható, adott esetben elfogadandó. Ha én nem vagyok elégedett a hajszínemmel, akkor mindkét opció él, és mindkettő mellett szólnak érvek. Lehet az is helyes út, hogy elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Nyilván ez bizonyos szempontból könnyebb, bizonyos szempontból nehezebb. De az is lehet opció, hogy a hajszínemet az általam már elfogadható színre festem. Ezzel sincs feltétlenül probléma. Lehetőség, technológia van hozzá, ártani úgy első blikkre senkinek sem árt, hát miért ne lehetne a hajfestés lehetőségével élni?

2. Vannak helyes és helytelen elhatározások. Részben maga a cél helyessége is befolyásoló tényező, de egy jó cél is lehet helytelen, ha nincs itt az ideje, nincsenek meg a megfelelő képességeid hozzá. Fel kell mérni, hogy a kitűzött cél helyes-e, elérhető-e idővel. Ha nem, akkor lehet az erre való erőfeszítés kárba vész, nem biztos, hogy erőltetni kell 60 évesen azt, hogy érmet nyerj az olimpián gátfutásban. Ha viszont a cél elérhető, és csak megfelelő szorgalom, kitartás kell hozzá, akkor viszont érdemes lehet folytatni az erőfeszítéseket, mert különben az addigi próbálkozásokra fordított erő, energia, idő lesz elfecsérelt.

Még egy gondolat

> melyiknek kell/érdemes hinni

Nem hinni, hanem mérlegelni, gondolkodni kell. (Vagy legalábbis érdemes.)

> Aki hisz magában,bármit elérhet,a többi csak rizsa.

Igen? Akkor próbálj elképzelni egy olyan színt, amit még nem láttál soha. Hajrá!

Vagy igaz, nagy tömegek meg sem próbálták, de azért páran igen, mégis relatíve „kevés” ember van, aki pl. megtanult volna mindenféle segédeszközök nélkül repülni. Az emberi test felépítése, meg az aerodinamika törvényei miatt ez nem lehetséges, nincsenek meg az emberben az ehhez szükséges képességek. Akkor viszont akármennyire is hisz benne valaki, mégsem fogja ezt a célt elérni. Nem, a világnak vannak törvényei. !Bármit! nem lehet elérni, csak azt, ami lehetséges.

Persze annyi igazság van a dologban, hogy az emberek többsége hajlamos olyan dolgokra azt mondani, hogy lehetetlen, amit mások már elértek. Ott valóban az elszántság, kitartás, akaraterő, hit az, ami hiányzik, és ritkábban a képesség.

Mindenki sokkal többre képes,mint amennyit el tud hinni. Főleg a mai önbizalomhiányos világban.

Minden csak az ÖNBIZALOMTÓL függ,ezt Einstein is,meg még sokan mondták.

Látom, az előző hozzászólásodat közben eltávolították a moderátorok, sajnos az én reflektálásommal együtt.

> Mindenki sokkal többre képes,mint amennyit el tud hinni.

Ez kétségtelenül így van. Korunk egyik betegsége az önbizalomhiány. (Paradox módon a másik meg az önkritika hiánya, a túlzott önbizalom. Hogy miért? Erre később kitérek.) Viszont a „sokkal több” és a „bármi” között hatalmas szakadék tátong. Nincs az az önbizalom, ami képessé tenne bárkit arra, hogy egy nap alatt körbefussa a Földet.

> Minden csak az ÖNBIZALOMTÓL függ,ezt Einstein is,meg még sokan mondták.

Apró közbevetés: Sok dolgot adnak Einstein szájába, amit ő soha nem mondott ki. Némelyik ettől még képvisel valamiféle bölcsességet, sajnos a legtöbbről pont ennek az ellenkezője mondható el. De lényegtelen, hogy mit mondott Einstein, tőle függetlenül is vizsgálhatjuk a dolog igazságtartalmát.

Nem, nem csak az önbizalomtól függ minden. Lehet, hogy ez szőrszálhasogatásnak tűnik, de itt fontosnak érzem, hogy jól fogalmazzunk. Kétségtelen, hogy nagyon sok esetben egy-egy álom azért marad álom, és azért nem jut el a megvalósításig, mert az emberben nincs elég önbizalom, nincs elég törekvés, hit, akaraterő, kitartás, munka, ami az álom megvalósításához szükséges. De nem csak ettől függ minden.

Miért van az, hogy nagyon sokan szenvednek önbizalomhiányban, míg nagyon sok embernek meg túlságosan is nagy az önbizalma? Én úgy érzem sokszor az egyik a másikból adódik.

Pl. van egy tinédzser. A filmek, a média hatására elhiszi a nagy hollywoodi álmot, hogy ő majd világszerte ünnepelt gitáros lesz. Eddig rendben, el is kezd gitározni. Viszont eltelik két-három hónap, és nem hogy szólókat nem tud eljátszani a gitáron, de még az F akkord lefogása sem megy. Feladja. Nem is azért, mert nem hisz a kezdetekkor önmagában, hanem mert rosszul méri fel a lehetőségeket. Igen, képes lenne megtanulni úgy gitározni, hogy világszerte ünnepelt legyen, de nem három hónap, hanem mondjuk 5-6 év alatt. De türelmetlen kivárni, lusta folytatni, innen ez már nem szórakozás a számára, hanem izzasztó, kemény munka, rengeteg kudarccal.

Sebaj, akkor nem lesz gitáros, hanem mondjuk énekes lesz. Ez is rendben, csak az a baj, hogy megint nem méri fel a lehetőségeket, hogy nyilván nem lesz a legújabb tehetségkutató nyertese, ha nem teszi bele a megfelelő erőfeszítést, elhiszi, hogy anélkül lesz ünnepelt tehetség, hogy mondjuk előtt pár évig énektanárhoz kellene járnia. Aztán csodálkozik, hogy miért dobják ki – rosszabb esetben alázzák porig – már a selejtezőn. Mert itt van egy másik faktor, hogy nincs önkritikája sem, hogy objektíven felmérje a saját jelenlegi képességét, tudását, a környezet meg a tolerancia, az elfogadás és a safe space hipnózisában képtelen szembesíteni azzal, hogy „nincs túl rossz hangod, de azért lenne hova fejlődnöd”.

Oké, még mindig buzog benne az önbizalom, belevág egy újabb és egy újabb nagy tervbe, csak éppen az nem tudatosul benne, hogy bár fontos az önbizalom, de vannak más tényezők is. Bizonyos dolgokhoz kell idő, befektetett munka, szenvedés, áldozat. A vonzás törvénye pont ezért veszélyes, mert elhiteti az emberrel, hogy !csak! akarni kell. De ha valaki csak akar Nobel-díjat nyerni, miközben elmulasztja azt, hogy fizikát tanuljon, aztán évekig kutasson egy területet, mire eredményt érne el, akkor az életben nem fog Nobel-díjat kapni, mert a puszta akarat nem elég, az akarat csak segít abban, hogy a tetteket megtedd, de valójában a tetteken keresztül éred el a célokat.

És itt fordul át az egész az önbizalomhiányba. A nagy-nagy magabiztosság, hit, önbizalom, az, hogy minden célt itt és most akar, de maximum holnapig vár csak ár, ez megannyi kudarcba, elbukásba torkol, idővel átfordul benne azzá, hogy ő semmire nem képes, semmit nem tud elérni, semmihez nincs tehetsége. Ez nem igaz. Csak egyszerűen pont nem ezeknek van híján, hanem a tetteknek, a türelemnek, a kitartásnak. Persze, hogy önbizalomhiánya van, hiszen az önbizalmat pont a sikerek adják, ő meg előbb feladta a céljait, még mielőtt sikereket érhetett volna el. És pont azért adta fel idejekorán, mert elhitte, hogy minden csak az akaraton múlik, meg lehet úszni az egészet kudarcok, a tettek hosszú sora, a rengeteg befektetett idő és energia nélkül, hogy ezek nem szükségesek, elég csak kellően akarni.

Én pl. néptáncos voltam. Egy ideig gyerekcsoportban táncoltam, később bekerültem egy felnőtt együttesbe. Egy fellépés előtt az együttesvezető odajött, és azt mondta, hogy most kivesz ebből a koreográfiából, mert ahol táncolni fogunk, ott zsűri is lesz. Nyilván nem volt jó érzés, de engem nem érdekelt, én szerettem táncolni, és ez még inkább ösztönzött arra, hogy fejlődjek. Egy évre rá ismét odajött az együttesvezető, hogy jó lenne, ha inkább én táncolnám a szólót most, mert ahova megyünk, ott zsűri is lesz. A kellő munka úgy tűnik meghozta a gyümölcsét. De ehhez kellett az az egy év, ezt nem lehetett megúszni enélkül, így látni kell azt is, hogy ugyanezt a sikert nem lehet egy hét, vagy egy hónap alatt elérni, mert egy hét vagy egy hónap alatt elérni ugyanezt az eredményt képtelenség, nincs az az önbizalom, amitől ez sikerülne. Mert nem csak az önbizalom kell önmagában, hanem idő, az önbizalom mentén beletett munka, a szorgalom, a kitartás, a lelkesedés is.

Kedvesemmel beszélgettem, furcsa mód bár teljesen más irányból indultunk el, valami hasonló témához érkeztünk meg. Két gondolatmenetet tennék hozzá az egész diskurzushoz.

Ez első gondolatmenet a példák, minták kérdésköre.

Amúgy kedvesemmel a filmektől indultunk el. Pont az volt az egyik kérdés, hogy miért van az, hogy rengeteg mainstream akciófilm, főleg szuperhős film esetén nekifutásból az egész világot menti meg a hős? Miért van kevés mainstream film, amiben a főhős nem az egész világot, hanem csak egy falut ment meg és nem a teljes pusztulástól, csak egy árvíztől. Oké, értem, nem ül annyira a dolog, de ez így torz kép a valóságról. (Nyilván értem hogy azért szeretjük a filmet, mert más, mint a valóság.)

Csak ezzel egy meglehetősen talmi példát mutatunk fel, és egy talmi példát kezdünk valóságként felfogni. Ami kis eredmény, közepes eredmény, az nem elég, rögtön szuperlatívuszokban kell gondolkodni. Hát pedig világszerte, de még országszerte elismert szintig is eljutni valamiben csak kevesek lehetősége, pusztán statisztikai okokból.

De még az sem teljes kép, ha a példa nem talmi, hanem valós, mondjuk van egy életrajzi film, ami teljes mértékben hiteles. Mondjuk ott van Steve Jobs, aki egy garázsból indulva szépen eljutott odáig, hogy létrehozta a világ egyik legértékesebb brandjét. Valós példa, tűnhet úgy, hogy erre kvázi akárki képes lehetett volna. De itt van az un. túlélési torzítás. Nyilván inspiráló egy ilyen sikertörténet, csak példaként azért lehet veszélyes, mert lehet, hogy közben volt több ezer másik ember, aki hasonló helyzetben, hasonló, vagy még jobb képességekkel, lehetőségekkel megáldva, de mégis elbukott. Nem biztos, hogy jó azoknak az útját követni, akik sikert értek el valamiben, mert lehet, hogy csak jó helyen voltak jó időben, és inkább az lenne az érdekes vizsgálódási szempont, hogy akik ugyanezt az utat követve elbuktak, ők miért buktak el, miben volt másabb az ő történetük, mit csináltak máshogy. Csak nyilván nem születik film Kovács Józsefről, aki nem vitte semmire.

Viszont ez már előrevetít egy egészen más, de nagyon fontos kérdéskört… folyt. köv…

A másik gondolat az, hogy nem mindegy, hogy hogyan fogalmazzuk meg a céljainkat. Illetve nem is a megfogalmazás a probléma, hanem hogy pontosan mi is a cél, amit kitűzünk. Mert ennek tükrében a „soha ne add fel” vs. „ami nem megy, nem kell erőltetni” mindjárt nem is ellentmondás, ha az ember jól határozza meg a célt.

Én szoktam sakkozni. Nagyon nem mindegy, hogy hogyan fogalmazom meg az ezzel kapcsolatos célomat. Mi a célom?

- Világbajnok lenni?

- Megnyerni a városi amatőr versenyt?

- Fejlődni a sakkban?

- Vagy egyszerűen csak sakkozni?

Ha a világbajnoki címet tűzöd ki, akkor az probléma. Mert lehet ezt milliók tűzik ki célnak, de a dolog jellegéből fakadóan egy generációban max. egy tucat olyan ember van, aki el is éri ezt a célt, ergo milliók vannak kudarcra ítélve. Viszont ha ez a cél, addig sok olyan részeredményt érsz meg kudarcként, amire akár büszke is lehetnél. Ha ez a célod, akkor valóban van némi ellentmondás a „soha ne add fel” és a „ami nem megy, nem kell erőltetni” között.

Ha a városi amatőr verseny a cél, az egy könnyebben akceptálható cél. Ennek az elérésére – megint pusztán statisztikai okok miatt – többeknek van lehetőségük, lévén több város van. Ez egy fokkal jobb hozzáállás. Ha sikerül, akkor annak lehet örülni, meg lehet valóban élni sikerként, és lehet utána kitűzni egy újabb célt, mondjuk a megyei versenyt megnyerni. De még mindig nem a legjobb célmegfogalmazás.

Ha cél az, hogy fejlődj a sakkban, az még jobb, mert lehet, hogy a városi versenyen csak hatodik leszel, de sikerként fogod elkönyvelni, mert tavaly csak a kilencedik lettél. Fejlődni bármilyen szintről lehet. Bár ez sem biztos. Nyilván az ember nem 100 évesen játszik a legjobban, hanem mondjuk 30 évesen, mert akkor még fiatal ahhoz, hogy a mentális képességeinek a javát birtokolja, de már kellően idős ahhoz, hogy tapasztalatokkal, tudással rendelkezzen. Szóval ezt is meg lehet idősebb korban élni kudarcként, ha látod, hogy már nem fejlődsz, sőt mintha elkezdenél visszafejlődni.

Ha viszont csak az a cél, hogy sakkozz, mert szereted, az a legjobb módja a célkitűzésnek. Nyilván ha szereted csinálni, csinálni is fogod. Kudarc kevésbé érhet, mert ha veszítesz is egy meccsben, mit sem számít, mert legalább jó meccs volt. Nyilván ha sakkozol, csinálod, akkor idővel fejlődsz is benne, esetleg érsz el egyéb sikereket is, csak megnyered a városi sakkversenyt is. De ez nem a cél, ez már csak a hab a tortán. Viszont itt mindjárt szertefoszlik a két ominózus szólás közötti ellentét. Hiszen ha úgy érzed, hogy nem fejlődsz, akkor valóban nem kell erőltetni, nem kell megszakadni, hogy belelapátolj még több időt, energiát. Nem kell erőltetni, de ez nem jelenti azt, hogy abba is kell hagyni. Persze fordítva is igaz. Ha szeretsz sakkozni, ez téged örömmel tölt el, és van is kivel, akkor ne add fel ezt a tevékenységet. De ez nem jelenti azt, hogy erőltetni is kell a dolgot, bármit is el kellene ezzel érned. Itt van értelme azt mondani, hogy ne add fel – ne hagyd abba –, de ne is erőltesd.

~ ~ ~

Van ennek az egésznek egy másik vetülete. Aki a nulláról indulva azt tűzi ki célul, hogy ő legyen a sakkvilágbajnok, annak valami hírnév, siker a célja, de nem a sakk. A sakk csak egy szükséges eszköz ehhez, amit lehet, hogy akár szívesen meg is spórolna az illető, csak hát kényszerűségből kénytelen sakkozni is, mert csak ezen a módon válhat világbajnokká. Az a gond, hogy nem a sakk fogja ezt az embert éltetni, nem fog beleadni apait, anyait, és pont ez fogja okozni az elbukását is, mert sokkal kevesebbet tesz bele, mint az, akinek a sakk nem eszköz, hanem cél.

Akinek viszont a sakkozás a célja, azt a sakk fogja magába szippantani, ez fog neki euforikus élményt okozni, és esetleg úgy tesz bele óriási erőfeszítéseket, hogy számára fel sem tűnik. Aki nem nyerni, hanem sakkozni akar, az nagyobb eséllyel fog sikereket elérni, nagyobb esélye van arra, hogy világbajnok legyen. Azért, mert nem az a célja, hogy az legyen.

Sokan valamiféle elismertséget, hírnevet, valamiféle magas szintet tűznek ki célul. És talán ez a bukás igazi oka. Ha az ember túrázik, és a célon van a tekintete, akkor könnyen orra bukik. Ha viszont az úton van a tekintete, akkor nehezebb orra bukni. A cél csak arra jó, hogy kijelölje az út irányát. Ezért nem jó, ha valaki azt tűzi ki célul, hogy majd jelentkezik az X-Faktorba, és ezért jó az, ha az ember azt a célt tűzi ki, hogy énekeljen.

~ ~ ~

A hibás célkitűzést onnan lehet felismerni, hogy el lehet érni. És tulajdonképpen mindegy is, hogy eléred-e vagy sem, ha évek munkáját fektetted bele, ezt is, azt is traumaként fogod megélni. Ha nem sikerült elérni, akkor nyilván azért. Ha sikerült elérni, akkor meg azért, mert hirtelen megszűnik a tolóerő a motorban. Eddig az életed jelentős részét fordítottad arra, hogy elérd a hőn áhított célt, és most hogy elérted, felmerül az a félelmetes kérdés, hogy hogyan tovább, merre tovább. Mi legyen az a cél, ami tovább hajt az életben. Sok ember tűz ki olyan célokat, hogy legyen családja, gyerekei, családi háza, autója, megfelelő egzisztenciája. Fiatalon ez hajtóerő, de egy középkorú embernél ez sokszor vezet válsághelyzethez, mert megvan a család, a gyerekek, a ház, a kocsi, és most merre tovább. (Egyébként ezek fontos célok, de nem emberhez méltó célok. Kell, hogy legyen az embernek ennél némileg cizelláltabb, emberibb célja !is!, mert gyűjtögetni, szaporodni egy állat is tud.)

A jól megfogalmazott cél az, amit soha nem lehet elérni, de mindig lehet csinálni, mindig meg lehet tenni egy következő lépést. Mondjuk ha az a célod, hogy te kertészkedéssel akarsz foglalkozni, akkor ez nem egy elérhető cél. Nem egy olyan cél, amiről elmondhatod, hogy kész vagy vele, végeztél vele. Viszont bármikor lehet csinálni.

A fenti táncos magánéleti példámban is itt volt talán a lényeg. Engem nem érdekelt, hogy mások mennyire tartanak jó táncosnak, vagy sem. Az sem érdekelt, hogy objektíven nézve mennyire voltam jó táncos, vagy sem. De nem azon az áron, hogy bemagyaráztam magamnak, hogy márpedig én jó táncos vagyok. Dehogy. Én is tisztában voltam vele, hogy bár vannak jó képességeim, pl. a testtartásom miatt – tizenévesen, hirtelen megnőve sok fiatalnak borzalmas a testtartása – egyszerűen nézhetetlen az, amit a színpadon csinálok, hiába van tulajdonképpen minden a helyén. Én tudtam magamról, hogy nem vagyok ilyen szempontból jó táncos. De én nem jó táncos akartam lenni, hanem egyszerűen csak táncolni akartam. Nem azért, hogy másnak tetsszen, vagy más elismerje, hanem mert jó érzés volt csinálni. Nem érdekelt, hogy fogok-e benne fejlődni, vagy milyen szintig fogok eljutni, egyszerűen csak csinálni akartam és kész. Ha életem végéig egy bénázó háttértáncos leszek, hát akkor úgy. Nem kudarc az, mert nem szempont. Viszont pont emiatt a szemlélet miatt értem el benne sikereket, lettem szólista, majd később tanár, gyerekegyüttes vezető. (Aztán másfelé vettem az irányt, ma már nem táncolok aktívan, nem is tanítok, de ez most a kérdés szempontjából lényegtelen.)