Tudnátok mondani olyanokat amik az oktatásban tévesen vannak tanítva?

A nyelvet még mi is úgy tanultuk, hogy bizonyos részei érzékelnek adott ízeket. Illetve történelemből még azért meg lett említve, hogy Hitler szobafestő volt, ami valójában nem igaz.

Illetve nálunk elég nagy konteókat is elindított a tanár, hogy Pearl Harbour elleni támadásról valójában tudtak az amerikaiak, Hitler nem is halt meg, és hasonlók.

Amikor egyetemre mentem, rájöttem, hogy valójában az iskolában nagyon sok dolog pontatlanul, leegyszerűsítve van tanítva. Igazából szinte minden egyes leckében van valami, amiről az egyetemen kiderül, hogy valójában nem is úgy van, az iskolában csak azért tanuljuk leegyszerűsítve, mert a gyereknek nehéz lenne elmondani, ráadásul a tudomány túl száraz és érdektelen egy diák számára.

Tanárként én is leegyszerűsítve tanítom a tantárgyaimat. Fel kell áldozni a tudományosságot az érthetőség oltárán és sokszor színesítve, érdekességekkel tarkítva kell a gyerek elé tárni, hogy fogékonyabb legyen rá és a saját szintjén megértse.

Lehetne napestig sorolni ezeket a dolgokat, pl. Windischgrätz nem küldött ilyen levelet a kápolnai csata után, hogy a "lázadó csürhét szétvertem", pedig ez benne van a tankönyvben, érettségiben stb., Luther sem tűzte ki a 95 pontját a wittenbergi templom kapujára és még sorolhatnám.

Tehát ilyen pontatlanságok, mítoszok az oktatásban simán megvannak. Viszont ez nem keverendő össze az áltudományossággal, mert az a tanóráról is üldözendő, és a jó tanár igyekszik megtanítani arra a gyereket, hogy tudja az ilyet felfedezni és nem bedőlni neki.

Erről a témáról van egy tanulságos sztori a "Tréfál, Feynman úr?" című könyvben, ami nem csak a konkrét tévedésekről szól, hanem arról, hogy sok esetben mennyire rosszak a tananyagot tartalmazó könyvek. A lényeg, hogy úgy esett anno, hogy Feynman-t, a Nobel díjas fizikust megkérték, hogy vegyen részt az új iskolai tankönyvek kiválasztásában Kalifornia közoktatása számára.

Alább a fent említett fejezetből idézek két részletet (kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, mert néhány tekintetben nálunk is így működhetnek a dolgok mostanában):

"Beállíttattam a földszinti dolgozószobámba egy különlegesen magas, vagy ötméteres könyvespolcot, és nekiveselkedtem, hogy végigolvassak minden kötetet, amiről a következő megbeszélésen majd szó esik - nevezetesen az általános iskoláknak írt könyveket, mert azokkal kezdtük.

Hát ez bizony komoly vállalkozás volt: egyfolytában odalent ültem és olvastam. A feleségem sokszor meséli, hogy akkoriban mintha valami tűzhányó tetején élt volna. Egy darabig teljes volt a nyugalom, aztán hirtelen „BBBBBUMMMMM!” - kitört a vulkán odalent.

Hogy miért tört ki? Azért, mert a könyvek mind gyatrák voltak! Hemzsegtek a tévedésektől. Sebtében és hanyagul íródtak. A szerző megpróbált tudományos pontossággal fogalmazni, aztán olyan példákkal élt, amelyek csak majdnem voltak jók: mindig volt bennük valami apró hiba. Pontatlanok voltak a definíciók. Semmi nem volt teljesen egyértelmű - a szerző nem volt elég okos, hogy megértse, mi is az a „tudományos pontosság”. Volt olyan is, aki ködösített: maga sem értette pontosan, amit meg akart magyarázni, ráadásul az anyag túl nehéz, és emiatt eleve hasznavehetetlen volt a gyerek számára.

Jól tudtam persze, mi áll a dolog hátterében. Abban az időben sokan hangoztatták, hogy tessék, a szovjetek fellőtték a Szputnyikot, most le fogunk maradni mögöttük, meg kell kérdezni a matematikusokat, hogyan használhatnánk fel a gyerekek tanításában a matematika új és nagyon izgalmas elveit, hogy a tanulás ne legyen annyira unalmas.

Mondok egy példát! Az új elvek szerint a tananyagban hamar előkerültek a számrendszerek - az ötös, a hatos és a többi -, csak hogy a gyerekek lássák, milyen szélesek a matematika lehetőségei. Mindez érdekes lehet persze annak a gyereknek, aki pontosan érti a tízes számrendszert, mert tornáztathatja az elméjét. De az új könyvek odáig mentek, hogy igenis minden gyerek tanuljon meg a tízes mellett egy másik számrendszert! És ezután jött a rémdráma: „írd át a következő számokat a hetesből az ötös számrendszerbe!” Számokat átírni egyik számrendszerből a másikba - micsoda értelmetlen és haszontalan időtöltés! Ha tudja az ember, hogyan kell csinálni, talán elszórakoztathatja a dolog - de ha nem tudja, fölösleges időpocsékolás az egész, mert úgysincs semmi haszna!

Szóval, olvastam a könyveket, egyiket a másik után, és sehol nem esett szó róla, hogy a matematikának miként vehetjük hasznát a tudományokban. Ha egyáltalán szerepelt valahol számtanpélda (mert a legtöbb könyvben csak a szokásos absztrakt, modern halandzsát találtam), az általában valahogy így kezdődött: „Veszünk az üzletben három bélyeget...”

Aztán végre ráakadtam egy könyvben a következőkre: „A matematikát sokféleképpen használja a tudomány. Nézzünk egy példát a csillagászat tárgyköréből!” Lapozok egyet: „A vörös csillagok hőmérséklete négyezer fok, a sárga csillagoké ötezer fok... - eddig nem rossz! - „...a zöld csillagoké hétezer fok, a kék csillagoké tízezer fok, és az ibolyaszínű csillagok hőmérséklete ennyi meg ennyi (valami óriási szám).”

Ugyan zöld meg ibolyaszínű csillagok nem léteznek, de a többi csillag hőmérséklete körülbelül stimmel - mondom: körülbelül, tehát máris becsúszott egy hiba! Ugyanezt tapasztaltam minden más könyvben is: szerzőjük nem tudta pontosan, mi az ördögről beszél, úgyhogy mindig tévedett egy kicsit – mindig! Mármost hogyan lehet jól tanítani egy olyan könyvből, aminek a szerzője maga sem érti egészen, amiről ír?! Képtelenség! Nem tudom, miért, de ezek a könyvek egytől egyig ÓCSKA FÉRCMUNKÁK voltak!

Na mindegy, ezzel az utolsó könyvvel már-már elégedett is lehettem: ez volt az első könyv, amelyik szót ejtett a matematika tudományos hasznáról. De azért egy kicsit elégedetlen is voltam, amikor a csillagok hőmérsékletéről olvastam benne, mert a számok csak többé-kevésbé stimmeltek - jó, jó, ez még lehetett puszta tévedés is, semmi több.

Az igazi problémák azonban csak ezután következtek! A könyv így folytatta: „John és a papája kimennek a kertbe, hogy megfigyeljék a csillagokat. John talál az égen két kék és egy vörös csillagot, a papája pedig talál egy zöld, egy ibolyaszínű és két sárga színű csillagot. Mennyi az összes hőmérséklete a csillagoknak, amelyeket John és a papája látott az égen?”

Na, itt robbantam föl mérgemben! A feleségem mesélhetne arról a tűzhányóról a földszinten...! És ez csak egyeden példa volt a sok közül! Egyfolytában hasonló esetekbe botlottam, miközben elképedve és döbbenten átrágtam magam a könyvön. Ugyan mi értelme összeadni két csillag hőmérsékletét?! Soha senkinek nem jutna eszébe, hacsak azért nem, hogy két csillag átlaghőmérsékletét kiszámítsa - de minek kiszámítani a csillagok összhőmérsékletét?! Rémes! A csillagászatot csak azért hozták fel a szerzők, mert játékos szöveget akartak írni egy összeadási feladathoz, és közben nem is konyítottak az egészhez! Olyan ez, mint amikor az ember olvasás közben, hát istenem, talál egy-két nyomdahibát, aztán váratlanul a szemébe ötlik egy egész mondat - visszafelé leírva! Matematikai értelemben körülbelül ugyanilyen súlyos baklövést követtek el a könyv szerzői...

És eljött az első bizottsági ülésem napja. A többiek szép sorban előadták, milyen pontszámot ítéltek ennek meg ennek a könyvnek, aztán megkérdeztek engem is: nálam milyen osztályzatok szerepelnek? Az én rangsorom gyakran igencsak különbözött az övéktől, és sokszor kérdőre is vontak: „Hát ennek a könyvnek miért adott ilyen gyenge osztályzatot?” Én erre közöltem, hogy az illető könyvben, ezen meg ezen az oldalon ezt meg ezt a hibát találtam - ugyanis minden hiányosságról részletes jegyzeteket készítettem. Hamarosan kiderült, hogy élő tárháza vagyok a hasznos információknak: minden könyvről pontról pontra el tudom mondani, mi a jó benne és mi a rossz, és az osztályzataimat is részletesen meg tudom indokolni.

Olykor persze én is megkérdeztem a többieket, miért adtak olyan magas pontszámot ennek vagy annak a könyvnek, de a kérdésre rendszerint kérdéssel feleltek: „Miért, magának mi a véleménye?” Végül egyszer sem sikerült kiderítenem, hogy milyen meggondolások alapján rangsorolják a könyveket, mert állandóan visszadobták a labdát, állandóan visszakérdeztek: na és nekem mi a véleményem?

Egyszer csak eljutottunk egy kiadó háromkötetes sorozatának egyik kötetéhez. A többiek erről a könyvről is kikérték a véleményemet.

- Nem kaptam meg a raktártól, de a másik kettő tetszett - válaszoltam. Erre valaki megismételte a kérdést: „De mi a véleménye a könyvről?”

- Mondom: nem küldték el a másik kettővel, úgyhogy nem tudtam elbírálni.

Megszólalt a könyvraktár vezetője, aki szintén jelen volt a megbeszélésen:

- Elnézést, mindjárt megmagyarázom! Azért nem küldtem el ezt a kötetet, mert a kiadó akkor még nem készült el vele. Van egy szabály, hogy az összes benevezett könyvnek meg kell érkeznie egy bizonyos határidőre. Ezzel a könyvvel néhány napos lemaradásban volt a kiadó, úgyhogy határidőre csak úgy tudták elküldeni, hogy megvolt az első meg a hátsó borítólapja, közéjük meg üres lapokat fűztek. Utána kaptunk tőlük egy levelet, hogy elnézést kérnek, és remélik, a háromkötetes sorozatot azért így is el tudjuk bírálni, hogy a harmadik kötetet késve kapjuk meg.

És mit tesz isten - kiderült, hogy a bizottság egyik-másik tagja ezt a bizonyos harmadik kötetet is pontozta! Először nem is hitték el, hogy a könyvben nincs más, csak sok-sok üres lap! Hát ez hogy lehet?! Hiszen ez a könyv is kapott a bírálóktól osztályzatot! Sőt az üres kötet még kicsit több pontot is kapott, mint a másik kettő! Az a tény, hogy az égvilágon semmi nem volt benne, szemlátomást nem befolyásolta a rangsorolást..."

.

.

.

".....Kezdetben nem kellett törődnünk vele, hogy melyik könyv mennyibe kerül: megmondták, hány könyvet választhatunk ki, mi pedig kialakítottunk egy oktatási programot, amely nem egyetlen könyvre épült, hanem többre, mivel mindegyik új könyvben voltak bizonyos fogyatékosságok. A legkomolyabb gond az „új matematikán” alapuló könyvekkel volt: nem hoztak fel példákat a tanult ismeretek alkalmazására, nem volt bennük elegendő szöveges feladat. Bár már nem azzal kezdték, hogy „veszünk három bélyeget a boltban”, viszont túl sokat fecsegtek a kommutálásról és egyéb absztrakt műveletekről, miközben adósok maradtak a mindennapi életből vett, a józan észre építő példákkal: „Most vajon mit kell itt csinálni: összeadni, kivonni, szorozni vagy osztani?” Éppen ezért kiegészítő olvasmányként olyan könyveket javasoltunk, amelyekben erről is szó esik: legyen ezekből a könyvekből is egy vagy kettő osztályonként, és persze minden diáknak legyen meg a maga tankönyve. Sokat tanakodtunk és vitatkoztunk, mindent szépen végiggondoltunk, és végül úgy tűnt, megtaláltuk a kellő egyensúlyt a különféle szemléletű könyvek között.

Aztán amikor beadtuk javaslatainkat az oktatási tanácshoz, közölték velünk: sajnos, a büdzsé kisebb, mint eredetileg remélték, úgyhogy menjünk szépen végig a listánkon, és húzzunk ki könyveket, figyelembe véve a várható költségeket. Így dőlt romba gondosan eltervezett oktatási programunk, amely legalább a választás lehetőségét megadta a tanároknak!

Megváltoztak tehát a szabályok, kevesebb könyvre tehettünk javaslatot. Többé nem volt lehetőségünk az egyensúlyt fenntartani, úgyhogy végül az oktatási program elég csenevészre sikerült, és amikor a szenátus költségvetési bizottsága még jobban megkurtította a büdzsét, programunkat gyakorlatilag sikerült lefejezni.

Felkértek, hogy jelenjek meg az állam szenátorai előtt, amikor megtárgyalják a programot, de én kimentettem magam, mert rettenetesen elfáradtam a sok hercehurcától meg vitától. Úgy gondoltam, mi megtettük a dolgunkat, beadtuk javaslatunkat az oktatási bizottságnak - az már legyen a bizottság dolga, hogy a javaslatot megtárgyalja a szenátussal! Jogilag igazam volt persze, de diplomáciai szempontból rosszul döntöttem. Nem lett volna szabad ilyen gyorsan feladnom. Oly sok munka, oly sok fejtörés után, hogy viszonylag kiegyensúlyozott oktatási tervvel állhassunk elő, végül sutba dobhattunk mindent...! Nagyon elment a kedvem az egésztől, úgy éreztem, fölösleges volt ennyit küszködni. Miért nem lehetett fordítva csinálni: mondták volna meg előre, hogy mire van pénz, és akkor tudjuk, hogy meddig nyújtózkodhatunk!

Akkor lett végleg elegem, és akkor adtam be végül a lemondásomat, amikor a rákövetkező évben a környezetismereti könyvekkel kezdtünk foglalkozni. Reméltem, talán itt majd más lesz a helyzet, és el is olvastam néhányat a kiszemelt könyvek közül. Sajnos ugyanaz derült ki, mint a matematikakönyveknél: ami elsőre jó könyvnek tűnt, abban is találtam később valamit, amitől égnek állt. a hajam. Volt például egy könyv, az elején négy képpel: az elsőn egy felhúzható játék, a másodikon egy autó, a harmadikon egy bicikliző fiú, a negyedikre már nem emlékszem. A képek alatt pedig egy kérdés: „Mi mozgatja?”

- Aha! - gondoltam magamban -, a mechanikáról lesz szó: így működteti a rugó a játékot; aztán jön a kémia: így működik az autó motorja; aztán következik a biológia: így működnek az izmok...!

Apámmal sokat beszélgettünk erről annak idején: - Hogy mi mitől mozog? Minden a napsütéstől mozog! - jelentette ki, és utána következett a kedvenc kérdezz-felelek játékunk:

- Dehogyis, a játékot a fölhúzott rugó mozgatja! - mondtam én.

- Na és mitől húzódik föl az a rugó? - kérdezte ő.

- Hát én húzom föl!

- És te mitől tudsz mozogni?

- Hát attól, hogy eszem!

- Na látod: amit megeszel, az azért tud megteremni, mert süt a nap. Vagyis minden dolog azért tud mozogni, mert süt a nap! - így vált számomra világossá az elv, hogy a mozgás egyszerűen a napenergia átalakulásából fakad.

Lapoztam egyet a könyvben, és a felhúzható játék képe alatt, íme, ott a válasz: „Az energia mozgatja!” És a bicikliző fiú alatt is: „Az energia mozgatja!” Szép sorban, mindegyik kép alatt: „Az energia mozgatja!”

De az isten szerelmére, ez semmit sem jelent! Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a „vakaliksz” mozgatja! Legyen ez az általános vezérelv: „Mindent a vakaliksz mozgat!” És mire jutunk ezzel - semmire! Ez csak egy szó! Ugyan mit tanul ebből a gyerek?!

Az lenne jó, ha a képek láttán a gyerek ilyesféleképpen gondolkodna: itt ez a felhúzható játék, rugó van benne, hogyan is működik a rugó, hát így működik a rugó, és így működik a kerék, satöbbi, satöbbi - dehogyis foglalkozzon azzal a szóval, hogy „energia”! Aztán később, amikor már valóban ismeri valamennyire a játék működését, elkezdhetjük neki magyarázni az energiával kapcsolatos általános elveket.

Ráadásul nem is igaz, hogy azt a játékot „az energia mozgatja”, hiszen ha megáll, akkor ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy „az energia állította meg”! Itt arról van szó, hogy a koncentrált energia szétszóródik, egy másik energiaformába alakul át, márpedig ez elég bonyolult oldala az energiával kapcsolatos ismereteknek. Az energia ezekben a példákban nem gyarapszik és nem is fogy, csak átalakul, és amikor valami megáll, az energiája hőenergiává, vagyis általános káosszá alakul át.

Ugyanezt találtam a többi könyvben is: hasznavehetetlen, zűrzavaros, kétértelmű, megtévesztő, sőt részben téves dolgokat: amiről szó esett, az minden volt, csak nem tudomány, úgyhogy fogalmam sem volt, hogyan lehetne egy ilyen könyvből bármit is megtanulni.

Szembesültem ezekkel a borzasztó könyvekkel, és bennük ugyanazokkal a problémákkal, mint a matematikakönyvekben annak idején, es éreztem, hogy a tűzhányó megint működésbe lép... Már a sok matematikakönyvbe és a hiábavaló küszködésbe is alaposan belefáradtam, és végül be kellett látnom: képtelen volnék még egy ilyen évet végigcsinálni. Bejelentettem, hogy lemondok bizottsági tagságomról."