Federico García Lorca Óda Salvador Dalihoz?

Miért nem tudsz keresőt használni??? Még beírod ide sokkal több idő annál ameddig megkeresed.

Azt sem tudom ki ez, a spanyol nyelvhez nem értek, de a google-val fél perc alatt megtaláltam: [link]

ODA A SALVADOR DALÍ”

—by Federico García Lorca

Una rose en el alto jardin que tú deseas.

Una rueda en la pura sintaxis del acero.

Desnuda la montaña de niebla impresionista.

Los grises oteando sus balaustradas últimas.

Los pintores modernos, en sus blancos estudios,

cortan la flor aséptica de la raíz cuadrada.

En las aguas del Sena un iceberg de mármol

enfría las ventanas y disipa las yedras.

El hombre pisa fuerte las calles enlosadas.

Los cristales esquivan la magia del reflejo.

El Gobierno ha cerrado las tiendas de perfume.

La máquina eterniza sus compases binarios.

Una ausencia de bosques, biombos y entrecejos

yerra por los tejados de las casas antiguas.

El aire pulimenta su prisma sobre el mar

y el horizonte sube como un gran acueducto.

Marineros que ignoran el vino y la penumbra

decapitan sirenas en los mares de plomo.

La Noche, negra estatua de la prudencia, tiene

el espejo redondo de la luna en su mano.

Un deseo de formas y límites nos gana.

Viene el hombre que mira con el metro amarillo.

Venus es una blanca naturaleza muerta

y los coleccionistas de mariposas huyen.

*

Cadaqués, en el fiel del agua y la colina,

eleva escalinatas y oculta caracolas.

Las flautas de madera pacifican el aire.

Un viejo Dios silvestre da frutas a los niños.

Sus pescadores duermen, sin ensueño, en la arena.

En alta mar les sirve de brújula una rosa.

El horizonte virgen de pañuelos heridos

junta los grandes vidrios del pez ye de la luna.

Una dura corona de blancos bergantines

ciñe frentes amargas y cabellos de arena.

Las sirenas convencen, pero no sugestionan,

y salen si mostramos un vaso de agua dulce.

*

¡Oh Salvador Dalí, de voz aceitunada!

No elogio tu imperfecto pincel adolescente

ni tu color que ronda la color de tu tiempo,

pero alabo tus ansias de eterno limitado.

Alma higiénica, vives sobre mármoles nuevos.

Huyes la oscura selva de formas increíbles.

Tu fantasía llega donde llegan tus manos,

y gozas el soneto del mar en tu ventana.

El mundo tiene sordas penumbras y desorden,

en los primeros términos que el humano frecuenta.

Pero ya las estrellas, ocultando paisajes,

señalan el esquema perfecto de sus órbitas.

La corriente del tiempo se remansa y ordena

en las formas numéricas de un siglo y otro siglo

Y la Muerte vencida se refugia temblando

en el círculo estrecho del minuto presente.

Al coger tu paleta, con un tiro en un ala,

pides la luz que anima la copa del olivo.

Ancha luz de Minerva, constructora de andamios,

donde no cabe el seuño ni su flora inexacta.

Pides la luz antigua que se queda en la frente,

sin bajar a la boca ni al corazón del hombre.

Luz que temen las vides entrañables de Baco

y la fuerza sin orden que lleva el agua curva.

Haces bien en poner banderines de aviso

en el límite oscuro que relumbra de noche.

Como pintor no quieres que te ablande la forma

el algodón cambiante de una nube imprevista.

El pez en la pecera y el pájaro en la jaula.

No quieres inventarlos en el mar o en el viento.

Estilizas o copias después de haber mirado

con honestas pupilas sus cuerpecillos ágiles.

Amas una materia definida y exacta

donde el hongo no pueda poner su campamento.

Amas la arquitectura que construye en lo ausente

y admites la bandera como una simple broma.

Dice el compás de acero su corto verso elástico.

Desconocidas islas desmienten ya la esfera.

Dice la línea recta su vertical esfuerzo

y los sabios cristales cantan sus geometrías.

*

Pero también la rosa del jardin donde vives.

¡Siempre la rosa, siempre, norte y sur de nosotros!

Tranquila y concentrada como una estatua ciega,

ignorante de esfuerzos soterrados que causa.

Rosa pura que limpia de artificios y croquis

y nos abre las alas tenues de la sonrisa.

(Mariposa clavada que medita su vuelo.)

Rosa del equilibrio sin dolores buscados.

¡Siempre la rosa!

*

¡Oh Salvador Dalí, de voz aceitunada!

Digo lo que me dicen tu persona y tus cuadros.

No alabo tu imperfecto pincel adolescente,

pero canto la firme dirección de tus flechas.

Canto tu bello esfuerzo de luces catalanas,

tu amor a lo que tiene explicación posible.

Canto tu corazón astronómico y tierno,

de baraja francesa y sin ninguna herida.

Canto el ansia de estatua que persigues sin tregua,

el miedo a la emoción que te aguarda en la calle.

Canto la sirenita de la mar que te canta

montada en bicicleta de corales y conchas.

Pero ante todo canto un común persamiento

que nos une en las horas oscuras y doradas.

No es el Arte la luz que nos ciega los ojos.

Es primero el amor, la amistad o la esgrima.

Es primero que el cuadro que paciente dibujas

el seno de Teresa, la de cutis insomne,

el apretado bucle de Matilde la ingrata,

nuestra amistad pintada como un juego de oca.

Huellas dactilográficas de sangre sobre el oro

rayen el corazón de Cataluña eterna.

Estrellas como puños sin halcón te relumbren,

mientras que tu pintura y tu vida florecen.

No mires la clepsidra con alas membranosas,

ni la dura guadaña de las alegorías.

Viste y desnuda siempre tu pincel en el aire,

frente a la mar poblada con barcos y marinos.

Tudom, hogy nagyon elkéstem, de hátha más is keresi:

Óda Salvador Dalíhoz

Egy rózsaszál a függőkertben, amit megáhítsz.

Egy kerék, makulátlan acél-mondattanában.

Az impresszionista ködfelhő-hegy mezítlen.

A szürkék legutolsó bástyáikon merengnek.

A festők, a modernek, tiszta műtermeikben

négyzetgyök-gyökerekből vágnak steril virágot.

A Szajna hűs vizében márvány-jéghegy fagyasztja

az ablakok üvegjét s hervasztja a borostyánt.

Csempés utcák során át keményen lép az ember.

Kikerüli a kristály a fénytörés varázsát.

Az összes illatszertárt bezáratta a Kormány.

Megörökül a mozgás a kétütemű gépben.

Erdőségek, szemöldek s válaszfalak hiánya

bolyong szerte az antik házak palatetőin.

Nagy prizmáját csiszolja a szél a tengeren,

s úgy kel a láthatár, mint óriás vízvezetékek.

Se bort, se félhomályt nem ismerő tengerészek

sellők fejét ütik le ólom-tengereken.

Az Éj, a bölcsességnek tömör fekete szobra,

a hold gömbölyű tükrét tartja kitárt kezében.

A formák és határok emésztő vágya tör ránk.

Jön az ember, ki sárga mércét tart kezében.

Afrodite vakító csendélet a sötétben

és futva menekülnek a szorgos lepkegyűjtők.

                               *

Cadaqués a folyó és a domb két serpenyőjén

lépcsőket egyensúlyoz, csigákat rejteget.

A szelet fafúvóknak hangjai csendesítik.

Egy vén erdei isten oszt kölyköknek gyümölcsöt.

Álomtalan alusznak fövenyen a halászok.

Nyílt tengeren egy rózsa kezükben az iránytű.

A láthatár, e szűzlány, elrongyolt keszkenőkkel

egymásba mossa holdnak és halnak tejüvegjét.

Fényes fehér fregattok könyörtelen karéja

koszorúzza fövenynek homlokát s kósza fürtjét.

Itt vannak a szirének, de nincsen semmi titkuk,

egy pohár édes víztől volt-nincs, már itt se voltak.

                              *

Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!

Nem tökéletlen ifjú ecsetedet dícsérem,

nem is a színedet, mely korod színét kikémli,

azt dícsérem, hogy vágyad a korlátolt öröklét.

                              *

Higiénikus lelkeddel új márványokon élsz te.

Elfutsz a hihetetlen formák őserdejétől.

Képzeleted is ott jár mindig, hol a kezed jár,

és élvezed a tenger szonettjét ablakodban.

E világban süket zűr és félhomály honol csak

az első állomáson, hová elér az ember.

De már a csillagok fönt, tájakat rejtegetve,

kijelölik a pálya tökéletes irányát.

Az idő nagy folyója szelíden rendeződik,

eme vagy ama század szám-alakját felöltve.

És a Halál, legyőzve, remegve meghúzódik

a jelen pillanatnak összeszűkült körében.

A régi fényt idézed, mely a homlokra ülve

nem siklik le az ember szájáig, se szívéig.

Fény, amelytől remegnek a Bakkhoszért rajongók

s a rendetlen erő, mely a vizeket vezérli.

Jól teszed, hogyha jelző-zászlócskáid kitűzöd

ama titkos határon, mely éjszaka felizzik.

Festőként nem hagyod, hogy a formát szétlazítsa

a véletlen gomolygó felhők foszló gyapotja.

Hal az akváriumban, madár a ketrecében.

Miért agyalnád ki őket tengerben, levegőben?

Miután szemrevetted, másolva stilizálod

becsületes szemekkel a sok kis fürge testet.

A kézzelfogható, a biztos anyagra vágyol,

amelyet el nem lephet burjánozva a gomba.

Oly építésre vágyol, mely itt-nem-létre épít,

s merő tréfára vélsz te akármiféle zászlót.

Rugalmas, kurta verset zeng az acél-iránytű.

Nem-ismert szigetekkel takarózik a földgömb.

Magasba törve szólal hangja az egyenesnek,

s bölcs királyok dalolják ki geometriájuk.

                            *

És a rózsát, a rózsát, ahol te élsz, a kertben.

Mindig, újra a rózsát, delünket s északunkat!

Nyugodtan és töményen, mint vak szobor, ki mit sem

tud a maga-okozta földmélyi mozgalomról.

Tiszta rózsa, ki rajzunk s művészetünk csiszolja,

s karcsú szárnyát kitárja előttünk a mosolynak.

(Röptödön elmerengő, tűre-szúrt pillangó, te!)

Rózsa, ó, semmi kíntól meg-nem-zavart egyensúly!

Mindig a rózsa!

                             *

Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!

Csak azt mondom, mit képed és személyed nekem mond.

Nem tökéletlen, ifjú ecsetedet dícsérem,

hadd daloljam nyiladnak hibátlan-szép irányát.

Szép erőd hadd daloljam, mely csupa katalán fény,

s hogy azért lelkesedsz csak, minek nyitjára lelhetsz.

Hadd dalolom e gyengéd szívet, e csillagnézőt,

mely tiszta és hibátlan, akár a coeur a kártyán.

Ama szobrászi vágyat, mely tőled sose tágít,

a félt felindulást, mely mindig ott vár az utcán.

Hadd daloljam a tenger kis szirénjét, ki néked

dalolva kap korall- és kagyló-biciklijére.

De főként hadd daloljam közös gondolkodásunk,

mely borús és aranyló napokban összeforraszt.

A fény, mely elvakítja szemünk, nem a Művészet.

Szeretet és barátság inkább s a jó közös harc.

Előbbvaló a képnél, mit vázolsz türelemmel,

Teresa sima keble, álmatlan fényű bőre,

vagy a hűtlen Matilde hajsátra, ha leomlik,

s barátságunk, a színes, akár egy halma-játék.

Aranyra vérrel írott gépírások nyomával

legyen beróva szíve ős Katalóniának.

Sólyomtalan ragyognak ökölnyi csillagok rád,

miközben életed s festészeted virágzik.

Ne bámuld már a hártyás-szárnyú nagy vízi órát,

sem esetlen kaszáját az allegóriáknak.

Öltöztesd és vetkőztesd ecsetedet a szélben,

a matrózzal s hajókkal népes nyílt tengeren.