Miért szól sok vers a halálról, szenvedésről, fájdalomról, az élet negatív oldaláról?

Mert ezt így kell és kéne! A zenében is, a filmekben is a negatív oldalát kéne vetíteni mindennek, a szenvedést. Így megszűnnének az előítéletek, a gondolkodás képtelenség, az elbutulás.

Ezen költők leírják érzéseiket, gondolataikat. Az nem költő, aki nem viszi bele verseibe saját magát. Az csak a társadalom manipulásának szolgája!

Vannak azért pozitív versek is szép számmal, de kétségtelen, hogy a líra igazi hangja nem ez.

Ha az ember éppen jól érzi magát, boldog, akkor azzal nincs teendője, akkor éppen azzal van elfoglalva, hogy mindezt élvezze. Nem kell rajta gondolkodni, nem kell a helyzetet megoldani.

Amikor éppen nem ideális a helyzete az embernek, fájdalmat, szomorúságot, bánatot érez, akkor az egy olyan helyzet, amivel dolga van, ami nem maradhat így. Az ember nekiáll gondolkodni, keresi az okokat, a következményeket, az utakat, a megoldást, rágódik, töpreng, elmélyül. Az élet negatív szakaszai sokkal inkább késztetnek gondolkodásra, megfogalmazásra, írásra.

Sokkal ritkább, hogy valaki a szépet írja le, esetleg egy euforikus érzelmi állapotot. De nem csak ez ritkább, ritkább az is, hogy valaki ilyen állapotban akar verset olvasni, hallani önmaga gondolatainak visszhangját egy versben. Merthogy a vers akkor működik igazán, ha úgy érzed, mintha a költő a saját gondolataidat írta volna le, a vers tükrözi azt, amit átélsz.

> Ha leírja valaki, hogy milyen problémák vannak az adott kor társadalmában attól még az nem fog megoldódni.

Nem feltétlenül értek egyet. Ha elgondolkodsz, hogy mondjuk az adott történelmi korban milyen problémái volta a költőnek, milyen volt a későbbi élete, a világ körülötte, milyen megoldások vagy meg nem oldások születtek és mi lett a következménye, az hasznos lehet. Haszna abban lehet, hogy egyáltalán felismered a saját koroddal, helyzeteddel a párhuzamot, egyáltalán észrevedd, hogy valami probléma van. Másrészt segíthet megtalálni a megoldást a problémára.

Pszichológiai oka is van. Az ember egyrészt szereti elmélyíteni az érzéseit. Furcsa mód nem csak a pozitív érzéseket, hanem a negatívokat is. Szereti, ha a környezete reflektál arra, ami ő. Aki szomorú, hajlamos szomorú zenét hallgatni, talán ez által keltett felfokozott érzelmi állapot segít könnyebben és gyorsabban átlendíteni az embert ezen az állapoton. Másrészt az embernek már az is vigaszt jelent sokszor, hogy nem egyedül ő van ilyen állapotban, hogy mások is átélték mindezt, hogy mások is éreznek így. Harmadrészt van, hogy az ember nem is tudja megfelelően kifejezni, felszínre hozni az érzéseit, de ha elolvas egy költeményt, akkor az segít neki szavakba foglalni az érzéseit, segít szembesülni vele. Ez fontos. Sokan azért lesznek lelkibetegek, mert nem akarják, vagy nem tudják felszínre hozni az érzelmeiket, mert nem akarnak szembenézni vele.

Szóval én azt gondolom, a költő magát is gyógyítja, mikor leírja azt, amit érez, gondol. Jó ezt ismerni, mert mikor te leszel hasonló cipőben, akkor tudod melyik költő gyűjteményét érdemes leemelni a polcról. Ez meg a te „gyógyulásodat” szolgálja.

Nem oldódnának meg, de kevesebb lenne.

A társadalom alapvető gondolkodási, szimpátiai, belátási beszűkültségének és dekadenciájának egyik oka, a tudatlanság. A morális szociális viselkedés egyik alapköve az exhibicionizmus, s ezt szentül hiszem. Amíg nem rakják a hedonista, nyálcsorgató társadalom elé a negatív valóságot, s az esélyt hogy átéljen rossz dolgokat, így saját magára gondolván ne bántson másokat - átérezvén mások baját - , addig szükséges mindenből kihozni a labilitást. A társadalom számára előnyös lenne, s főként az egyénekre, különcökre, kitaszítottakra nézve. Labilitás az eszmerendszer felé, érzések, etika felé, s az egyéni szabadság kiteljesedése, a rossz különböző értékelése által.

#2-es vagyok