Mi a véleményetek a novelláról? Mindent írjatok le, amit gondoltok.

Az örök harcos

A heverőn ülve ismételtem a tételeimet a másnapi vizsgámra,amikor belépett a szobába.Amint meglátott arcára mosoly szökött,szemében a szeretet gyémántjai csillogtak.Apró lépésekkel jött az ajtótól a heverőig.Leült,majd egy magabiztos mozdulattal kiemelte a tételeket a kezemből,és a kisasztalra tette.

-Felesleges annyit ismételni azt,amit tökéletesen tudsz.-mondta

-De nagyi..Nem vagyok benne biztos,hogy tudom.-feleltem,és a kezem a kisasztal felé nyújtottam,de ő megfogta,megszorította.Öreg bőrén jól érezhetők voltak a ráncok,az elmúlt 72 év minden hege.

-Én viszont biztosra veszem.Menny,pihend ki magad,hogy holnap tökéletesen teljesíthess.-kacsintott

Az órára néztem.Fél kilenc elmúlt.Gyors öleléssel búcsúztam,majd elindultam haza.Útközben próbáltam kiszellőztetni a fejem.

Korán aludtam el.Álmomban angyalokat láttam,az ágyam szélén ültek és meséltek nekem valamit,de nem hallottam őket.

Másnap reggel kipihenten ébredtem.Az ablakhoz mentem,félrehúztam a függönyt.A nap fényesen sütött,a járókelők boldognak látszottak.Tökéletes napnak ígérkezett.Gyorsan felöltöztem,a hajam kontyba tűztem,a jegyzeteim a válltáskámba gyömöszöltem és kimentem a konyhába.A szüleim már nem voltak otthon.Az asztalon a reggeli kávém állt,a kedven bögrémbe töltve.Mellette egy cetli:˝Sok sikert,estére ünnepelünk.Anyu és Apu˝

A vizsga remekül sikerült.A tanárok megdícsértek,ösztöndíjat is kaptam.Kimondhatatlanul boldog voltam,elégedett.Alig vártam,hogy mindenki megtudja,hogy hamarosan orvos leszek.

Otthon anyu és apu virággal és pezsgővel vártak.Gratuláltak,koccintottunk és a jövőmről beszélgettünk.Tökéletes volt minden,mindaddig amíg apa nem közölte,hogy értekezletre kell mennie.Nem lepődtem meg,de elszomorodtam,mert reméltem,hogy a nap hátralevő részét együtt töltjük.Miután apa elment,anya is otthagyott.Egyedül maradtam.Egyedül a sikeremmel.Azon töprengtem,hogy vajon én is ilyen leszek mint a szüleim?Vajon én is elhanyagolom majd a gyerekem a munka miatt?Nem akartam ezen gondolkozni,elszomorított volna,sok emléket idézett volna fel,így átöltöztem és elindultam nagyihoz.

Útközben,mint valami kisgyerek,a szememmel a repülők útját figyeltem az égen,azon tűnődtem,hogy vajon hova tarthat.A benne ülő emberekre gondoltam.Vajon mi mindent élhettek át?Akad-e közöttük hozzám hasonló?

Nagyi kapuja előtt Henrik bácsit és Magdi nénit láttam,beszélgettek.Mosolyogva odamentem hozzájuk.

-Jó napot,csókolom Magdni néni.-mondtam

-Szervusz.-köszöntek vissza,de mosolyomat egyikőjük sem viszonozta

-Történt valami?-kérdeztem kissé csodálkozva

-Armina..-kezdte Henrik bácsi.Csodálkozásom ilyedtséggé változott.-A nagymamád kórházban van.Infarktusa volt.-folytatta

Mi?Kórházban?Infarktus?Nem,az nem lehet.A nagyi nem halhat meg.Nem..Nem..Nem teheti..

Kábultan,fáradt testtel ébredtem a kórházi ágyon.Mellettem egy magas,félig kopasz fiatal orvos konzultált egy nővérrel.

-Mi történt?-kérdeztem

-Elájultál.-felelte a nővérke

Hirtelen minden eszembe jutott.Nagyi..Az én nagymamám..

-Él még?-kérdeztem percekkel később?

-Igen.Az intenzív osztályon van.Az infarktus elég súlyos volt.-magyarázta az orvos

Csak ez volt a fontos.Életben van.Egyszerre minden emlék rám zúdult,az első lépéseim,az első kimondott szavak,a biciklizés,minden.

-Túléli?-szóltam újra

Nem tudom.Várnunk kell.-felelte az orvos

Várni?Nem várhatok.Annyi mindent szeretnék mondani neki.Megköszönni,hogy felnevelt,hogy emberré formált,hogy anyám és apám helyett anyám és apám volt egyszerre.Ezzel nem lehet várni.

Megvártam,amíg az orvos és a nővér kimennek a teremből,majd hirtelen kitéptem magamból a csöveket és kiszaladtam.Őt kerestem.Mindenhol.

Csövekre kötözve feküdt az ablak melletti ágyon.Szive lüktetésén kívül semmit nem lehetett hallani a teremben.Leültem mellé,megfogtam a kezét.Bőrén ugyanazokat a ráncokat éreztem,mint a minap,a vizsga előtt.Sírni kezdtem.A számon nem jöttek ki ép szavak,csak valami mormolás.A könnyeim viszont potyogtak,zokogtam mint a kisgyerek,akitől épp elvették legkedvesebb plüss barátját.Percekig ülhettem úgy.

Nemsokára megmozdult.Lassan,nehézkesen a szívéhez húzta az én kezem.

-Érzed?Még dobog.-mondta halkan,mosolyogva

Könnyes szemekkel bólogattam.

-Nagyi,én annyi mindent szeretnék mondani.

-Ne!Ne mondj semmit!Mindent tudok.

-Miért mosolyogsz?-kérdeztem váratlanul

Másodpercekkel később válaszolt csak.

-Azért,mert az utolsó pillanataim azzal a személlyel tölthetem,akit a legjobban szeretek.Veled.

-Nem!Te nem fogsz meghalni!Még nem lehet!-zokogtam fel újra

-Armina,az én időm lejárt.De te még itt vagy.Ígérj meg nekem valamit!

-Persze,persze.Bármit!-Kezemmel ősz haját símogattam.

-Ígérd meg,hogy soha nem adod fel.Bármi is történjen veled,soha ne add fel a harcot.Te egy örök harcos vagy.Az én harcosom.-suttogta

Fáradt szemeivel könnyes arcomat figyelte,szüntelenül mosolygott.Percekkel később a szívdobogását nem szűnő hang váltotta fel,keze elengedte az én kezemet,szemei pedig végleg lecsukódtak. Könnyeket maszatoltam szét az arcomon,ordítani szerettem volna,de nem jött ki hang a torkomon.Térdre borulva zokogtam,könyörögtem,hogy ébredjen fel,de nem tette.Mozdulatlanul feküdt,mint aki mélyen alszik,mosolyában a legszebb álmokat lehetett látni.Örökre elment.Ő már örökké álmodni fog.

Este volt,tizenegy óra.Az ágyamon ültem,egy régi fotót nézegetve.Nagyi és én voltunk rajta,még egész pici koromban készült a kép.A világ nem létezett a számomra.Csak a képet néztem és a közben feltörő emlékkavalkáddal próbáltam megbírkózni.Elviselhetetlen volt az űr a lelkemben.Újra hallottam nagyi utolsó szavait:˝Te egy örök harcos vagy.Az én harcosom.˝-suttogta újra és újra.

Az éjjeliszekrényemhez nyúltam,kinyitottam a fiókját és kikotorásztam belőle a kis fekete tokot.Tétovázás nélkül kinyitottam,és a benne levő tőrt a mellkasomba szúrtam.Kezem a sebre tapasztottam,a padlóra zuhantam.Nem fájt,nem is éreztem.Feketén vöröslő vérem szétfolyt a padlón.Minden homályosodni kezdett,majd pillanatokon belül teljesen elsötétült.

Ismét angyalokkal álmodtam.