Miért van az, hogy az emberek ragaszkodnak a bajaikhoz?

Húúú, ez nehéz, összetett és bonyolult kérdés. Pláne, hogy nem írtál semmi konkrétumot. Így most elég nehéz válaszolni, inkább a személyes tapasztalataimat írom le; hátha segítenek valamit...

Én egész életemben teljesen más beállítottságú voltam: optimista, de legalábbis realista, soha nem pesszimista. Plusz "harcias", "küzdős", "túlélős" típus, a nehézségek és problémák közepette (vagy ellenére) is. Panaszkodni soha nem szerettem; de persze adott esetben mindig jól jött a szociális támogatás, a megértés, a vigasztalás stb.; volt is szükségem erre bőven.

És soha nem értettem meg igazán azokat az embereket, akik csak nyafognak, vergődnek, nyavalyognak, panaszkodnak; de nem tesznek semmit sem azért, hogy jobb legyen az életük. Ennél már az az embertípus is jobb egy fokkal, amelyiket ha odébblökik, akkor legalább odébbmegy...

Pár hónapja viszont volt egy iszonyatosan nagy törés az életemben, amitől teljesen kibuktam. Jó volt elmondani másoknak, nem is mindig pont panaszkodásképp; de ha nem lettek volna mellettem emberek, valószínűleg még jobban kiborultam volna. Aztán rájöttem, hogy ezektől a megbeszélésektől nem fog változni a valós helyzet; tehát ott vagyok, ahol a part szakad; így egy idő után már nem is beszéltem erről.

Mert eleinte reménykedtem, hogy lesz pozitív változás; de nem rajtam múlott, és nem is lett. Az első "sokk" után így hát jött a következő... Kicsit "belehaltam" az egészbe, és bizonyos területeken nagyon megváltozott az életem, több szempontból is.

Volt néhány hét, amikor eléggé depis voltam; és (enyhén szólva) most sem vagyok a topon. (Bár én alapjáraton nagyon pozitív és vidám természetű voltam, tehát ahhoz képest nagy most a változás; de a "nagy átlagnál" szerintem még így is pozitívabb vagyok.)

Valahogy én is hasonlóan éreztem / érzek: élek napról napra; nincsenek igazán hosszú távú terveim. Talán "túlélek" épp, nem tudom. De ettől még élvezem az életemet, amennyire tudom és amennyire lehet; és ha a problémákat leszámítjuk, akkor nem is olyan veszélyes. :D

Én nem ragaszkodom a rosszhoz, nem szeretem ezt az állapotot; ha tehetném, megváltoztatnám; de sajnos nem lehet. A "B változat" számomra nem megoldás, így hát várakozó állásponton vagyok. Majd lesz valahogy...

Viszont egy kisebb horderejű ügyben egy pár napon át megtapasztaltam, hogy milyen úgy szenvedni, hogy valahol élvezem is egy kicsit, és nem akarok minden áron megszabadulni tőle...

Jelenleg három ismerősömről tudom konkrétan, hogy hasonlóan éreznek; bár komolyabb, jelentősebb ügyekben. Egyikük a rövid tapasztalatcsere végén azt mondta: Üdv a klubban. :D

Tehát az biztos, hogy nem vagy egyedül. :)

A rossztól nehéz szabadulni, ha ott van velünk és állandóan eszünkbe jut. Pl. nekem állandóan fáj a derekam, dehogy ragaszkodok hozzá, gyógytornázom, kenegetem, melegítő övvel alszok, de akkor is fáj. :((

És muszáj hangosan is megmondanom (panaszkodnom), hogy a környezetem megértse, mitől karikás a szemem, mitől vágok ilyen elgyötört képet.

Panaszkodni azért "jó", mert így tudatára hozod a másik félnek, hogy valami problémád van, és (tudatosan, vagy tudat alatt) megadod az esélyét annak, hogy ő tegyen valamit azért, hogy neked jobb legyen. Egyszerű lustaság :)

Egyébként nem a rosszhoz ragaszkodsz, hanem vagy nem akarod felismerni hogy az rossz ami van, amit teszel, vagy felismered ugyan (inkább ez utóbbi jellemző rád a szavaidból ítélve), de lusta vagy változtatni rajta, mert (az agyad szerint) a változtatás (és a megváltoztatott állapot fenntartása) több befektetett energiát igényelne, mint amennyi sikerélményt maga a változás okozna. Ezt hívják lustaságnak az én értelmezésemben.

Kivétel ez alól természetesen az a helyzet, amikor nem lustaságból nem változtatsz a meglévőn, hanem valami rajtad kívül álló hatás akadályoz benne. Erre jó példa az előttem szóló derékfájása: szinte biztosra veszem, hogy orvosról orvosra jár, kipróbál mindent aminek csak minimális esélyét is látja hogy szabaduljon az őt kínzó fájdalomtól, de eddig hiába minden próbálkozás, nem tudott rajta változtatni. Ez a tehetetlenség érzése, ami (szerintem) az egyik legrosszabb érzés a világon.

Élvezni azért nem tudod az életedet, mert a felismert lustaságod tudata nem hagyja. Feltételezed, hogy (veled ellentétben) más nem lusta, képes rá hogy változtasson a problémáin. Így másnál kevesebbnek, gyengébbnek érzed magad, ez pedig frusztráló érzést ad, ami megkeseríti a mindennapjaidat.

Megoldásként tudom javasolni, hogy foglald el magad valamivel, aminek értelmét látod, így nem fogsz hülyeségeken gondolkodni, és még a frusztrációs szinted is csökkenni fog. Hidd el, jobban fogod magad érezni, mintha magadba roskadva üldögélnél és ezen agyalnál naphosszat.

Persze, lehet hogy én nem látom jól a világot, de ez a véleményem a kérdéseddel kapcsolatban.

1. Az állandó rohanás, stb. miatt egyre kevésbé figyelünk egymásra még családon belül is, nemhogy a munkatársakra, szomszédokra, távolabbi ismerősökre. Ezért az emberek rászoktak arra, ha panaszkodok, akkor majd figyelnek rám. Ez persze inkább csak tudat-alatti, ösztönös viselkedés-forma, más embereket figyelmét szeretnénk magunkra vonni.

2. Ha eldicsekszem azzal, hogy milyen jól sikerült ez+az, vagy az életem egyéb dolgaival mennyire elégedett vagyok, vagy éppen milyen jól jövedelmező munkahelyem, vállalkozásom, befektetésem van, akkor majd az emberek elfordulnak tőlem, vagy sok lesz az irígyem, esetleg még ellenem is fordulnak, ezért: inkább panaszkodok nekik éppen úgy, ahogyan ők panaszkodnak nekem.

3. Nemzetközi viszonylatban a magyart pesszimista népnek ismerik, pedig hát vannak országok, népek, akiknek (visszatekintve történelmükre) legalább annyi okuk lenne a panaszkodásra, a nehézségeikre, stb. mint nekünk, mégis a múltat, bár nem felejtik, de inkább erőt merítenek belőlük a továbbiakra, mint panaszkodásként tartanák számon. (Gondolok itt pl. az erdélyi és kárpát-aljai magyarokra, de mondhatnánk a Dél-Afrikai feketékre, ezek most kapásból, de egész biztosan van több is a világon)

Mert ez a meggyőződésed e szerint élsz. Ezt csak Te magad fogod tudni megváltoztatni, nem más.

Tudom, mert az én meggyőződésem is baromi rossz (volt eddig) - de mindig van kiút csak a hozzáálláson kellene változtatni. Ami nem könnyű, nekem se megy még igazán... De ha csak kicsit jobb lesz tőle az élet akkor már megérte, non?