Holnap érettségizek, ha ránézek egy novellára akkor hogy ismerem fel benne a stílusokat? Mi a jellemző a realizmusra és a többi stílusra 1-2 mondatban?

A realizmus alapvető sajátossága, hogy nem bírál, csak megmutat. Ezt a jellemvonást, csak a realizmus fejlődésének második fázisa, a kritikai realizmus lépte át, amely már kissé bírálóbb hangú, és ebből alakult ki a naturalizmus, amely már az ember állati, dühöngő, félelmet keltő tulajdonságait az undorítót emeli ki (és csak azokat).

További jellegzetessége, hogy a valóság bemutatásához az egyik legegyszerűbb eszközt, a hosszas, részletező leírásokat választja. Minden apró részletet nagy műgonddal részletez. Cselekményvezetése egyenes vonalú, a romantikából ismert epizódok, mellékszálak kimaradnak a realizmusból. "Hősei" hétköznapi emberek, hétköznapi tulajdonságokkal bíró típusok. A cselekmények izgalma helyett a főhős lelkét ábrázolja (például Dosztojevszkij Raszkolnyikov lelkiállapotát a gyilkosság után). A realista író mindig hihetetlen pontossággal, és precizitással készül fel műve megírására (például pszichológiai, és biológiai előtanulmányokkal)

A realista irodalom csaknem egyidőben jelentkezett az orosz és a francia irodalomban. Franciaországban először Stendhal regényeiben, elsősorban a Vörös és fekete címűben jelent meg a realizmus célkitűzése, bár Stendhal magát romantikusnak hitte, tudta. Az 1840-as évektől működött Balzac is, aki nagyszabású regényciklusban, az Emberi színjátékban akart minél nagyobb képet festeni korának társadalmáról. A francia realizmus elsősorban a karrierizmust próbálta leleplezni.

A cári Oroszországban az ukrán származású Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéból bújtunk elő."

Romantika:

(A Wikipédia szerint)

A romantika először a német irodalomban jelentkezett a klasszicizmussal együtt és azzal kölcsönhatásban (a németek ezért a korszakot klasszikának nevezik). A 18. század legvégén angoloknál is jelentkezett, az 1820-as években a franciáknál, oroszoknál és később folyamatosan Közép-Európában.

A romantika irodalmának egyik fő ismérve a klasszicizmus-ellenesség. Központi témája a szabadság eszméje és vágya, az egyén, az individuum előtérbe kerülése, az önkifejezés szabadsága áll. Történelmi hátterét a francia forradalom, majd a napóleoni háborúk okozta kiábrándultság szolgáltatja.

A romantikus irodalom általános jellemzői:

a felfokozott életérzés kifejezése, a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom ("spleen"); vagy éppen az ezzel ellentétes forradalmi hevület és lángoló életöröm.

az eszményítés, az idealizálás: a romantikus alkotások a szabadság eszméit keresik, gazdag érzelemvilágot tárnak fel

felélednek a nemzeti irodalmak, a nemzeti múlt, a nemzeti kultúra, a népköltészet, a folklór iránti érdeklődés, ezzel egyidőben elindul a népmesék gyűjtése és a népnyelv beemelése az irodalomba

a múlt felé fordulás leginkább a középkor, főleg a gótika iránti rajongásban nyilvánul meg

nagy mennyiségben jelennek meg a távoli, egzotikus vidékeken, kultúrákban, egzotikus szereplőkkel játszódó történetek, melyek a jelenből vagy az adott világból való elvágyódást tükrözik

fontos szerepe lesz a kalandos, fantáziadús, szövevényes, bonyolult cselekménynek

elterjed a két, sokszor egymással ellentétes síkon játszódó történet, az álom és a valóság ellentmondásainak a felfedése

stílus és nyelv tekintetében jellemző a líraiság, sok a töredékben maradt alkotás, a zeneiség, a festői monumentalitás (mintha a mű egy freskó lenne), az ellentétek nagy száma.

hangnem: legelterjedtebb a patetikus, humoros (főleg fekete humor) és az ironikus hang.

az epikai műfajok között vezető szerepet tölt be a regény, nagyszámú történelmi regény és kalandregény születik a korszakban. Ekkor jön létre a bűnügyi irodalom, a detektívregény és detektívnovella is.

kialakul több átmeneti műfaj is, mint a világdráma vagy a drámai költemény. A lírában nagy szerepet kap a dal, az elégia.

a költő és író szerepe megváltozik, a költő utat mutat a népnek, vagy látomásait írja meg, látnok, vátesz szerepe van. Sok alkotó maga is példamutatásképpen forradalmakban, szabadságharcokban vesz részt, a nemzeti függetlenségi törekvések szólójává válik.

A német romantika filozófiájának megalapozóiként a német gondolkodókat ismerjük:

Johann Gottlieb Fichte – a romantika boldogságeszményének megfogalmazója.

Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling – az idealizmus mint a romantika iránymutatójának megteremtője.

A német irodalomban a romantika több korszakot és helyszínt ölel fel:

a romantika előfutárai: Friedrich Hölderlin, a romantikus költészet német megteremtője és Jean Paul.

a jenai romantika képviselői: Novalis, August Wilhelm von Schlegel és Friedrich von Schlegel, Ludwig Tieck, Friedrich Schleiermacher teológus és filozófus, Wilhelm Heinrich Wackenroder.

a berlini romantika képviselői: E. T. A. Hoffmann és Heinrich von Kleist.

a heidelbergi romantika képviselői: Bettina von Arnim, Ludwig Achim von Arnim, Clemens Brentano, Adelbert von Chamisso, Joseph von Eichendorff.

További német romantikus írók, költők: Friedrich de la Motte Fouqué, Jakob Grimm és Wilhelm Grimm – a népmesevilág feltámasztói, Wilhelm Hauff meseíró, Heinrich Heine költő.

Az angol preromantika William Blake költészetében jelenik meg. Az angol irodalomban a későbbiekben a romantika két korszakra bontható: első generációja az angol tavi költők: William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge nemzedéke, míg a második generáció Lord Gordon Byron, Walter Scott, John Keats, Percy Bysshe Shelley és Mary Shelley nevével fémjelezhető. A voltaképpeni romantikus kor egyetlen angol költője sem tekintette önmagát romantikusnak. A némethez hasonló egységes mozgalom nem volt. Az angol romantika megszületésének dátuma 1798, William Wordsworth Lírai balladák című alkotása. Az angol romantika hagyományai továbbéltek a viktoriánus korban is, romantika és realizmus keveredik a Brontë nővérek művészetében.

A francia irodalomban a romantika először a Napóleon által száműzött Mademe de Staelnál jelentkezett. A romantika kezdetének jelképes időpontja 1830, Victor Hugo Hernani című darabjának bemutatója. Az év az Hernani csatája névvel vonult be a történelembe, a klasszicizmus és az új stílus képviselői csaptak össze. Jelentős költő Alphonse de Lamartine.

Az orosz romantika két nagy névvel fémjelezhető: Alekszandr Szergejevics Puskin és Mihail Jurjevics Lermontov. Puskin művészetével kezdődött az orosz művészet kibontakozása és önállóvá válása, egyes elemeiben pedig már a realizmust előlegezte meg.

Klasszicizmus (a Wikipédia szerint):

A klasszicista irodalom merev szabályokat alkotott meg, hogy minél inkább hasonlítson az antik példaképre. Az érthetőség, a világos, áttekinthető kompozíció alapkövetelmény volt. Kifejezésmódjára általában jellemző a nyugodt fegyelmezettség, világosság és egyszerűség. Az egyszerűség nem hétköznapiságot, ellenkezőleg, választékosságot, nagyfokú műgondot feltételezett. Főbb műfajai: eposz, tragédia, óda, epigramma, tanmese, szatíra, episztola.

A klasszicizmus esztétikája szerint a természetet kell ábrázolni, de csak a szépet. A nemes egyszerűség a jellemző mértéktartásban, a stílus fegyelmében testesült meg, a nyugodt nagyság pedig a világosságban és szabatosságban. A szerkezeti tagoltság, a választékosság, az átláthatóság a tudatos barokkellenességből is származott.

Barokk:

(A wikipédia szerint)

A barokk irodalom a katolikus megújulás jegyében született, noha nagy műveket alkottak egyes protestáns szerzők is. Az irányzat uralkodó műfaja a korban non plus ultrának tekintett eposz. Tasso Megszabadított Jeruzsálem című, keresztes hadjáratok idején játszódó műve monumentális alkotás, az egész kereszténység hőskölteménye. Szintén vallásos témában alkotta meg két, víziókkal telt eposzát (Az elveszett Paradicsom, A megtalált Paradicsom) a protestáns John Milton, Oliver Cromwell titkára. Ezekben az alkotásokban tetőzik a barokk heroizmus, a kozmikus mitológia, a végletekig fokozott vallásosság. Az eposzok hősei többnyire Krisztus bajnokai (athleta Christi).

A barokk dráma is jelentős volt, elsősorban a „katolikus királyok" (például a fanatikus hívő II. Fülöp) Spanyolországában, ahol a barokk építészet és szobrászat is hatalmas jelentőségre tett szert. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz.

A regény továbbra is virágzó műfaj maradt: egyfelől a követhetetlenül bonyolult cselekményű, fantasztikus közegben játszódó lovagregények (például az Amadís-regény), másfelől a talpraesett, alvilági csavargók történeteit feldolgozó pikareszkek voltak kelendőek. Ezek a történetek még mindig egymástól független, általában variálható elhelyezkedésű epizódokból állnak, ám a főszereplő személye már összefogja az egyes kalandokat.

A lovagregények és pikareszkek – már a korban is jelentkező – hátránya az volt, hogy egy idő után nem lehetett tovább fokozni az izgalmakat, az alkotók nem tudtak az előző művektől sokban eltérni, így unalmassá, népszerűtlenné válhattak. Ennek tanúbizonysága a világirodalom egyik legjelentősebb alkotása, a lovagregényparódia Don Quijote, Miguel de Cervantes műve. Nem csak a barokkos illúziókeltés, vagy a kíméletlen kritikai szemlélet miatt fontos mű a kétrészes regény, hanem azért is, mert a hős jelleme változik, fejlődik, ami a lovagregények esetében nem figyelhető meg.

A barokk költészet nem képviselt nagy jelentőséget. Nyelvezete patetikus, fennkölt, hasonlóan a versekben foglalt érzelmekhez. Legfőbb képviselője a spanyol Góngora, de a nagy dráma- és eposzköltők is alkottak lírai műveket.

Érdekes szegmense a barokk irodalomnak a Magyarországon is jellemző hitvitázó témájú műalkotások sorozata. Ezek révén tovább terjedt és fejlődött a nemzeti nyelvhasználat, sőt a népszerű hitvitázók gyakran emeltek népi fordulatokat beszédeikbe, hogy elnyerjék a hallgatóság tetszését.

Reneszánsz:

(A wikipédia szerint)

A reneszánsz előtt az olasz nyelv nem számított irodalmi nyelvnek Itáliában. Csak a 13. században kezdtek az itáliai írók anyanyelvükön írni a latin, a francia vagy a provanszál helyett. Az 1250-es évek azonban komoly változást hoztak az itáliai költészetben a Dolce Stil Novo (Édes új stílus) megjelenésével, aminek fő ismertetőjegye volt, hogy inkább a plátói szerelemre helyezte a hangsúlyt az alázatos szerelemmel szemben. Az itáliai irodalomban tehát, különösen a költészetben komoly változások indultak el már évtizedekkel a reneszánsz igazi megjelenése előtt, és a művek növekvő számban kezdtek az olasz népnyelven megjelenni.

Ezeknek a munkáknak a forrásai a vallási témák helyett nagy számban a kereszténység előtti ókori római és görög időkhöz nyúltak vissza, miután mindkét kultúrát mély hódolat övezte a reneszánszban, különösen a sötét középkornak nevezett időszak után. A legtöbb szerző ekkor megpróbálta beemelni munkáiba az ókori nagyságok módszereit és stílusát; a rómaiak között Cicero, Horatius, Sallustius és Vergilius, a görögök között Arisztotelész, Homérosz, Platón és Szókratész voltak a legversenyképesebbek.

A reneszánsz irodalmat és költészetet a fejlődő tudomány és filozófia is nagymértékben befolyásolta. A humanista Petrarca, az új iskola megteremtője maga is kiváló költő volt, aki számtalan művet jelentetett meg. Latinul a pun háborúkról publikált, miközben az olasz anyanyelven szerelmes szonetteket írt viszonzatlan szerelmének, Laurának. Ezzel az elsők között volt, aki Itáliában szonetteket írt.

Petrarca tanítványa, Giovanni Boccaccio is híres íróvá vált. Főműve, a Dekameron kerettörténetben száz történetet foglal össze tíz elbeszélő tollából, akik tíz éjjelen keresztül menekültek Firenze külvárosában a pestis elől. Petrarca és Boccaccio munkái komoly hatást gyakoroltak a későbbi angol Reneszánsz szerzőkre.

Niccolò Machiavelli (1469–1527), A fejedelem szerzője.A reneszánsz irodalomra a negyedik hatást a kereszténység, az ókori klasszikusok és a humanizmus új tanai mellett a politika gyakorolta. A politikai filozófus, Niccolò Machiavelli főművével, A fejedelemmel széles körben ismert szerzővé vált Itáliában és nyugati világban. A könyv nyomán kialakult „machiavellisztikus” jelző pontos jelentéstartalmáról ugyan megoszlanak a vélemények, de ettől függetlenül a szakértők abban egyetértenek, hogy több más reneszánsz munka mellett A fejedelem a mai irodalomra is komoly hatással bíró mű.

Rokokó:

(A wikipédia szerint)

A rokokó irodalom a kései barokk és a felvilágosodás tendenciáival egyidőben alakult ki. Egyes szerzőknél egyszerre jelenik meg a modernebb irányzatokkal, a szentimentalizmussal és a klasszicizmussal, mint az ifjú Johann Wolfgang Goethe és Csokonai Vitéz Mihály életművében.

Legfőbb tárgyköre az epekedő szerelem, melyhez finom erotika társul. Felhasznál mitológiai alakokat, elsősorban amoretteket, puttókat, a virágok és a tavasz istennőjét, Flórát és az ifjúság istennőjét, Hébét. Jellegzetes motívum a virágzó kert, a csillagos ég. Általában elmondható, hogy mindent az ember köré miniatürizál. Fokozottan megjelennek az érzékelés benyomásai: finom illatok, a naplemente színei, édes ízek; mindez életigenlést sugall.

A verselésben csilingelő rímek, stilizált formák, szimultán ritmus, zeneiség a rokokó eszköztára.

Kedvelt műfajok a vígjáték, vígeposz, idill, bordal, erotikus verses elbeszélés.