A Kádár-rendszerben a tanároknak nagyobb tekintélyük volt a diákok előtt, mint manapság?

Igen is és nem is.

A mai világban az az igazi szigorú, de igazságos és jóakaró tanár, amire az embereknek szüksége van, nagyon-nagyon kevés. Régen sokkal több volt. Ezek a tanárok nem csak hogy megérdemlik, de ki is vívják a tiszteletet a diákoktól és ez a kulcs tényező. Mivel régen sokkal több ilyen tanár volt, általánosságban nagy volt a tisztelet is a tanárok felé. A mai tanárok javarésze bár szintén megérdemelné a tiszteletet, de a tisztelet nem a semmiért jár, azért tenni kell. És sajnos a mai tanárok jelentős többsége nem tesz semmit. A mai tanárok jelentős részének ez csak egy munka, nem pedig hivatás. Emberek fejlődéséért és ezáltal életéért felelnek. Én autószerelőként, bár teljesen máshogyan, de szintén életekért felelek. Ha olyan nemtörődöm lennék, mint a legtöbb mai tanár, akkor már rég börtönben ülnék, mert például egy hanyagul összerakott fék miatt emberek haltak volna meg. A különbség annyi, hogy a tanárok hanyagságából fakadó emberi károkat sokkal nehezebb bizonyítani, sokkal nehezebb őket felelősségre vonni értük és ők ezzel vissza is élnek, nem foglalkoznak vele. És mivel ezek a tanárok nem tesznek semmit a tisztelet kiérdemléséért, így nyilván nem is adják meg nekik.

Természetesen mint mindig: TISZTELET A KIVÉTELNEK! Akinek nem inge, ne vegye magára. De mind tudjuk, hogy kevés a kivétel, ezt kár tagadni.

Tehát ugye úgy kezdtem, hogy igen és és nem is. Ha számszerűen értelmezzük a kérdést, akkor igen, ma alacsonyabb a tekintélyük, mivel szám szerint sokkal kevesebb tanárnak van igazi tekintélye. Ha viszont a mértékre vonatkozik a kérdés, akkor nem, mert egy igazi tanár, aki kiérdemli a tiszteletet, annak ma is van legalább akkora tekintélye.

Ez elég összetett kérdés, alapvetően ott van a kutya elásva, hogy a mai gyerekek teljesen másképp vannak nevelve (ha vannak egyáltalán), mint a rendszerváltás előtt. Pontosabban szólva, a mai gyerekek többnyire semennyire nincsenek nevelve, a világról az értesüléseiket a médiából szerzik.

A Kádár-korszakban teljesen mást jelentett gyereknek lenni, más volt a felnőttekhez való viszony, pontosan meg volt határozva, hogy hogyan kell pl. a felnőttekkel szemben viselkedni. Nem is a tanár tekintélyéről kell elsősorban beszélni, hanem alapvetően a gyerek-felnőtt viszonyról, mert ez önmagában más volt, mint ma. Ha egy gyerek ment az utcán, eldobta a szemetet, amit látott egy random felnőtt ember, és rászólt, hogy ne szemeteljen, akkor a gyereknek fel kellett venni a szemetet. Ha visszaszólt volna a gyerek, akkora taslit kapott volna az idegen felnőttől, hogy lerepült volna a feje. A gyerek el se merte volna mondani otthon, mert akkor otthon kapott volna még egyet. Ugyanez volt a tanár-diák vonatkozásban is. A tanár a felnőtt, amit ő mond, az úgy van és kész, senki nem vitatta ezt. Ebből az is következik, hogy ha a tanár adott egy nyaklevest, akkor a szülő adta a következőt, ha megtudta. Ha a tanár egyest adott, a szülőnek azt meg kellett magyarázni, hogy a gyerek miért nem tudta az anyagot. Senkinek eszébe nem jutott volna megkérdőjelezni azt, hogy a tanár miért adott egyest. Vagyis a tanár és a szülő, mint felnőtt és felnőtt "egy oldalon állt", mindkettő a gyereket nevelte közösen.

Ma egyáltalán nem ez van, ha a tanár egyest ad, akkor a szülő rohan be ugatni vele, hogy mit képzel magáról, miért veszi el a gyerek kedvét a tanulástól? Ezután nem tudom, miért kell csodálkozni, hogy a tanárnak nem lesz tekintélye a gyerek előtt. A mai gyerek nem köszön, visszafelesel, egyenrangúnak gondolja magát, és ha valami probléma van, "anyuci úgyis megoldja". A szülő szerepe megváltozott, ma ő a kis oltalmazója az elkényeztetett csemetéjének a tanárral szemben.

Lehet, hogy most úgy tűnik, hogy nagyon a szülők ellen beszélek, de amikor korábban tanár voltam, rendszeresen ezt tapasztaltam, hogy otthon nincs rendben a dolog, a szülő egyszerűen otthon nem végzi el azt a feladatot, ami szülőként a dolga lenne. A gyerek nem tud köszönni, nem tud beszélni, nem tud viselkedni, alapvető viselkedési normákkal nincs tisztában. És ezt nem az iskola feladata megtanítani, az alapvető viselkedési normákat a gyerek otthonról hozza. És itt vannak nagy hiányosságok. Írták itt előttem, hogy a tanárnak ki kell vívni a tiszteletet. Ezzel nagyon nem értek egyet, mert a felnőttel szemben való viselkedést a gyereknek igenis meg kell tanítani, ha a gyerek nem köszön, visszafelesel, bunkó, az nehogy már a tanár legyen! Igenis a szülő dolga ez, és ha a gyerek minősíthetetlenül viselkedik a tanárral (vagy akármelyik felnőttel szemben), az a szülő hibája.

Persze, ettől függetlenül a tanári tekintélyt "ki kell vívni", mert a régi időkben is a tanár fejére nőttek a gyerekek, ha az nem tudott tanítani vagy fegyelmet tartani. De ez egy másik kérdéskör igazából, és sokan ezt nem tudják megérteni, hogy van a gyerekek mai viselkedésében valami, ami olyan mértékű elhanyagoltság és neveletlenség, hogy ebből fakadóan olyan minősíthetetlenül viselkednek, ami nem az a kérdéskör, hogy a tanár kivívja-e magával szemben a tiszteletet... Azért ne haragudjatok már, de tanárként igenis elvárom, hogy a gyerek köszönjön nekem, udvarias legyen velem szemben. Nehogy már nekem kelljen kivívni a gyereknél, hogy belépek az osztályba és köszönjön! Ez alapvető nevelés kérdése, és ennek a hiánya a szülő felelőssége, nevelési hiányossága.

Ez az alapvető probléma, a tanulásról, a tanárság minőségéről csak ezután lehet elkezdeni beszélni, és egyébként a mai iskolarendszert, oktatáspolitikát sem tudnám dicsérni, és az az igazság, hogy a tanárság minőségét sem, valahol megértem az előző hozzászólókat, nem akarok velük vitatkozni, mert nekem sincs a tanárokról jó véleményem. Viszont azzal sem értek egyet, hogy minden a tanárok hibája, első körben a szülőknek, a társadalomnak kellene magába néznie, és megkérdezni magától, hogy mennyire nevelik a gyerekeiket, és mit gondolnak a tanárok társadalmi szerepéről. De amíg mindenütt azt hallom, hogy "menjenek a fenébe a tanárok, a legkönnyebb munka, fizetett nyári szabadság stb.", addig miről beszélünk?

A másik, hogy most biztos jönnek olyan reagálások, hogy "én kiváló szülő vagyok, tökéletesen nevelem a gyerekemet, az én gyerekem illemtudó és tiszteli a tanárt, igenis a tanár a hülye az iskolában bla, bla...". Oké, előre szólok, hogy mindenkinek készséggel elhiszem ezt, annak idején a fogadóórákon is elhittem (minden szülő ezt mondja). De én a rendszerről beszélek, a nagy átlagról. Ellenpéldák mindig vannak, de a tendencia szerintem társadalmi szinten inkább az, amiről én írok (és halkan jegyzem meg, mindig az ilyen szülők voltak a legproblémásabbak, akik előadták az idézett szöveget...).