Mennyire volt jogos Erdély román bekebelezése (1918-1919)?

Semennyire.

Románia igénye Erdélyre azon alapul a románok szerint, hogy EREDETILEG is övék volt, mert ők a római időkből származtatják a népük eredetét, lásd dákoromán-elmélet. A probléma ezzel az elmélettel van, mert aki magára kicsit is adó történész, az tudja, hogy olyan rövid kitettség alatt, amíg a dákok ott állomásoztak, nem történik nyelv- és identitásátadás. A komoly történettudomány szerint a román egy későn kialakult, kevert balkáni népcsoport. Ez az elmélet tudtommal sehol nem hivatalos Románián kívül, ott viszont kötelező iskolai tananyag... ez körülbelül olyan, mintha mi is levezetnénk egy rómaiaktól eredő folytonosságot annak okán, hogy a Dunántúlon volt római provincia, és a zalaiakat, somogyiakat meg a rábaközieket a rómaiak leszármazottainak tekintenénk. Ez a dákoromán elmélet egy ezer sebből vérző balkáni népmese, kétségbeesett kísérlet arra, hogy egy ebül szerzett országrészre való jogukat legitimálják. Erdély évszázadok óta magyarok, székelyek és szászok által lakott terület volt, amit a Román Királyság hadizsákmányként megszerzett. Azért tehette meg, mert a helyi magyarság részaránya a török idők óta fokozatosan csökkent, a hegyekben élő románok meg túlszaporodták őket. Természetesen egy mai román ezt mind hevesen tagadni fogja, és meg lesz győződve arról, hogy Erdély ősi román terület (még a neve is csak magyarul jelent valamit...) és mi, "butthurt" magyarok ezt nem tudjuk elfogadni. A dákoromán agymosás tehát sikeresnek tekinthető, mert úgy érzik, náluk van az erkölcsi fölény. Románia egy valamiben mindenképp jobb a magyaroknál: a mítoszgyártásban. Mi is előrébb tartanánk, ha a történelmünknek a pozitív részeit hangsúlyoznánk ki az iskolában, és nem egy kollektív vesztes népként tekintenénk magunkra. A népnek ugyanis lelke van, ahogyan az egyes embernek is, és a magja, ahogy az egyes embernél is, egy (fiktív) történet, amit magunkról mesélünk magunknak arról, hogy kik vagyunk.