A II. világháború alatt a katonáknak volt bármilyen tisztálkodási lehetőségük, vagy akár heteken keresztül mosdatlanul harcoltak?

Attól függ, hogy milyen katonákról és milyen helyzetben beszélünk. Nyilván a főtiszteknek rengeteg, a csapttiszteknek kevesebb, a közkatonáknak jóval kevesebb. Jó esetben.

Amíg hátországban, békésebb vidéken, helyi lakosságnál voltak elszállásolva, volt lehetőség a tisztálkodásra. Erőltetett menetben, lövészárokban, -20 fokban az orosz fronton pedig ez volt az utolsó igény, örültek, ha aludni és valamit enni tudtak.

Ezt mindig a körülmények döntik el. Azaz, ha adott helyzetben lehetett vizet szerezni (szappan volt), és alkalmas volt az idő, akkor volt tisztálkodás. Ha nem lehetett, vagy nem volt biztonságos mosakodni, akkor elmaradt. Tisztek, főleg főtisztek nem nagyon voltak első vonalban, a bunkerekben többé kevésbé volt erre lehetőség. Lövészárokban, harckészültségben, tüzérségi tűz alatt vagy akció közben nem. Minden attól függött, ez mennyi ideig tartott. A hőmérséklet szintén lényeges volt.

Magashegyi expedíciók résztvevői vannak hasonló helyzetben, nekik van speciális felszerelésük e célra, vagy nem tisztálkodnak, mert az életben maradás fontosabb. Egyébként mindenütt a fontossági sorrend dönt.

A seregben figyelmet fordítanak a személyes higiéniára, részben a napi rutin, elfoglaltság kialakítása miatt, részben a fertőzések, betegségek megelőzése miatt.

Ez persze a harccselekmények intenzitásától is függ. Nyilvánvalóan másképpen volt lehetősége tisztálkodnia annak aki 4-8 órás váltásokban csak csücsült az állásában és másképpen annak aki folyamatos nyomás alatt volt Bastone-ban, vagy az orosz télben.

#4

Nagyapám a keleti fronton volt, folyton mentek, annyi port nyeltek, hogy vályog téglát köptek. Volt, hogy hétig le se vehették a bakancsot.

Aztán a Don partján az állasokban úgy éltek, mint a patkányok, földbe vájt lyukakban aludtak, ha esett, sárban álltak, tisztálkodni természetesen nem volt lehetőség, nőtt a hajuk, szakálluk, beköszöntött a tél, akkor már csak azért se tudtak tisztálkodni, mert folyamatosan mínusz 20 fok alatt volt a hőmérséklet, az volt az elsődleges szempont, hogy ne fagyjanak meg. Az őrszemek egynkis gödör felett egy rácson álltak, a gödörbe parazsat hordtak, a felszálló hő melegítette a katona lábát. Persze mind füstszagúak lettek, mint a cigányok.

A hadseregparancsnokságon azt se tudták mi megy a Don partján.

Mindenki tetves volt.

Egyszer-kétszer leadhatták a ruháikat, hogy kigőzöljék, kifőzzékba tetveket. A katonákat beszórták tetű elleni porral.

Váltás nem volt! A Don partján egy védvonal volt, aki abban állt, az ott volt éd kész, mögötte a körletarancsnokság, amögött semmi, csak a végeláhatatlan orosz puszta. A magyar védelemnek nem volt mélysége. Nem volt tartalék, a váltás pont a szovjet támadáskor történt.

Amikor az urivi hídfőnél áttörtek a szovjetek, akkor pont érkezett az egyetlen váltás a magyaroknál, de a váltásnak nem volt fegyvere (mert nem volt annyi fegyver, ahány katona, ez a magyar tempó), az volt a "nagyszerű terv", hogy a vonalban, az első állásoknál adják át a leváltandó csapatok a fegyvereiket a frissen érkezőknek. Tehát pont ebbe a nagyszerű váltásba csapott bele a szovjet támadás (valószínűleg tudtak róla, hogy akkor jön a váltás). És a magyar katonák, akik csak tehették, szabadulni akartak a fegyvereiktől, mert aki fegyvertelenül vonult vissza, az mehetett hátra, aki fegyveresen, azt visszazavarták, hadbíróság, tarkónlövés járt érte, ugyanis ez megfutamodásnak számított. Úgyhogy mindenki igyekezett fegyvertelenül visszavonulni. Lőszerük amúgy se nagyon volt már akkor.

Aztán a visszavonulás közben hetekig nem vetkőzhettek le, a bakancsba belerohadt a lábuk, szó szerint üszkösödtek a lábujjaik.

Volt aki egy lódögben aludt, húzta meg magát, mert semmi más menedék nem volt a pusztában a hóvihar és hideg ellen.

Ilyen körülmények közt tisztálkodásról szó se lehetett.

Amikor összegyűjtötték őket, akkor hetekig lábadoztak, tífuszosokat kezelték, elkülönítették és hónapokkal később szállították őket haza Magyarországra, mert olyan gyengék voltak, hogy fel kellett őket táplálni.

Ez volt a második magyar hadsereg.