Kategóriánként hány olyan szó van, amiben két toldalék is megfordul?

Az ilyen toldalék többszörözés képzők esetén fordul elő.

Vannak képzők, amik esetén az alapszó és a képzett szó szófaja azonos. Ilyen képzésnél általában nincs közvetlen duplázódás, legfeljebb olyan esetben, mikor egy szó képzett volta elfelejtődött. Pl.: pír (főnév) → piros (melléknév) → pirosas (melléknév). De pl. nem nagyon szoktuk azt mondani, hogy kékeses, kockásas. Lehetne azért talán néhány ilyen esetet, de a legtöbbször erőltetett ez a fajta kapcsolat, mert a képzés egy új értelmű szót hoz létre, és egy adott képző egy adott értelmi módosítás végez, amihez ugyanaz a képző már nem tesz hozzá. Pl. a kicsinyítőképző már kifejezi azt, hogy valami kicsit, így nincs értelme tovább kicsinyíteni (Pistikeke, árvácskácska). Az -s képző sem igazán tud új jelentést adni, ha már egy -s kézős szóból akarunk azonos szófajú szót képezni (németeses). A fosztóképzők estén meg a két egymás utáni képző kioltja egymást (hajléktalantalan, magtalantalan), így elhagyható, vagy más módon kifejezendő (nem hajléktalan, magos). Sőt ugye az árvácska ugyan egy képzett szó, de egybe egy növénynek az önálló neve, de amíg a rózsa→rózsácska képzéssel nincs bajunk az árvácska→árvácskácska esetén érezzük, hogy talán nem kellene halmozni így a képzőket.

Jellemzőbb, ha olyan képzők követik egymást, ahol az alapszó és a képzett szó szófaja eltér. Itt egy-egy szófaj a sorban többször felbukkanhat, és lehet, hogy ugyanaz a képző hozza létre. Ilyeneket írtál te is:

egy (számnév) → egység (főnév) → egységes (melléknév) → egységesség

nemzet (főnév) → nemzeti (melléknév) → nemzetiség (főnév) → nemzetiségi

Itt mindenféle kombinációban előfordulhat a kettőződés, de általában csak két körig:

szép (melléknév) → szépség (főnév) → szépséges (melléknév) → szépségesség (főnév)

barát (főnév) → barátság(főnév) → barátságtalan (melléknév) → barátságtalanság (főnév)

Bonyolítja a dolgot, hogy bizonyos képzők csak bizonyos értelmű szavakkal használatosak. Pl. az -itás képzőt csak idegen eredetű mellékneveknél szoktuk használni: normalitás, aktivitás. Így hiába képzünk egy szóból egy melléknevet (pl. sárgás), ennek nem használjuk az -itás képzős alakját (kutyásitás) (nem tévesztendő össze a kutyásítás szóval). Vagy pl. az -i képző csak bizonyos jellegű főnevekkel együtt használatos. Pl. foglalkozás (orvosi), intézménynév (rendőrségi), titulus (rendőri), helységnév (afrikai), személynév (bartóki), időtartam (nyári), elvont főnév (nyaralási (fotó)), stb…

Megint külön kérdés, hogy azonosnak tekintünk-e olyan képzőket, amik jellegükben, jelölésükben azonosak, de mégis más szófajok között váltanak. Pl. az -s képzővel lehet melléknévből főnevet is képezni (dob→dobos), lehet melléknévből melléknevet is (magyar→magyaros), sőt adott esetben főnévből is lehet melléknevet képezni (kuka→kukás). Akkor itt most tulajdonképpen egy vagy három képzőről beszélünk? Ha kukásos pólom van, akkor a két -s képző így egymás után ugyanaz a képző?

A triplázódás még kevésbé jellemző. Nem szoktuk ennyire agyonképezni a szavakat. Nyilván meg lehet tenni, hogy képzőket úgy teszünk egymás mellé, hogy az a képzés szabályainak megfelel (boldogságtalanságtalanságtalanság), csak éppen a hétköznapi szóhasználatban nem használjuk ezeket, nem tartozik valós jelentéstartalom hozzájuk. Még egyetlen viszonylag épkézláb példát tudok hozni: boldogságoságtalanság. De itt talán azért nem érezzük annyira problémásnak a „túlképzést”, mert a boldogságos szó a keresztény vallásban kap egy olyan extra jelentéstartamot, Szűz Máriának annyira állandósult jelzője, hogy szinte már úgy kezeljük, mintha nem is képzett, hanem önálló szó (szótő) lenne.