Babits Mihály: Ádáz kutyája c. művének elemzése?

Igen, ez a te házi feladatod.

Nem a tudományos kérdések közé való.

Az élet látszata és mozgatóerői: az Ádáz kutyám szerkezeti kettőssége így is megfogalmazható. De milyen mozgalmas, gazdag ez a látszat, még ha egy kutyáé is! A nyitány pillanatfelvételén gazdája mellett pihenő ebet végigkövethetjük életbonyodalmain. a veteményeskertet földúló csirkevadászatán, megpróbáltatást, viaskodást vagy éppen titkos élményt jelentő csatangolásain át a hazatérés megnyugtató mozzanatáig. Nem hasonlít-e ez a sors az ember osztályrészére? Bizony igen, de Babits annyira élethűen festi le Ádáz viszontagságait, például a kert meg a konyha kárvallásán a ház asszonyának bosszúságát fölvillantva, és az árkon-bokron át csavargó állat csapzott-tépett bőrét szinte ábrázolva, hogy egyetlen sor erejéig sem érezzük példázatnak, még kevésbé allegóriának. A húszas évek Babitsa a hétköznapok egyszerű tényeit beszéli el, tehát nem a fiatal költő hajdani meglepő, különös vagy fantasztikus motívumai bontakoznak ki itt, hanem a tények világában ható, magasabb törvények érvényesülését kíséri fokozódó figyelemmel.

Ezek a magasabb törvények éppúgy megmutatkoznak a gazda és ebe kapcsolatában, mint – szerepcserével – a gazda és az ő gazdája viszonyában. Ahogy a kélt különböző kapcsolat mintegy zenei motívumként egymásba fonódik, egymásra visszhangzik, úgy mélyülnek el egy fensőbb erő működésének egységes rendszerévé.

A költő a kutya gazdáját „valaki hatalmas”-nak mondja, ugyanannak tartja a maga urát is, miként az eb „tudatában” ő is hasonlónak jelenik meg, sőt – művészi fortéllyal – saját szavai is ilyennek rajzolják: gondoskodónak, oltalmazónak, felsőbb erőnek. A kettős kapcsolatrendszert nyomatékosan sugallja az a rímpár – és a rímek gyakran a hozzájuk tartozó sorok jelentéstani összefoglalásai -, amely az utolsó strófában megismételve az előzőnek ezt az összecsengését, a „látszik” beszédes bizonytalanságához a „játszik” fölöttes rendjét érti. Az ismételt rímpár a közös sorsra, kutya és gazdája ismeretlen, azonos urára utal.

Kicsoda hát ez a közös gazda? Apa? Kínzó? Babits szerint mindkét megnevezés egyaránt helytálló.

De: „úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!” Az értelem határain túl kell fürkésznünk, ha ehhez a „hatalmas”-hoz mérve az ember egy négylábúnál nem okosabb, nem is különb. A sorsunkat irányítani látszó, arctalan erőt általában gondviselésnek nevezik, mögötte pedig Istent hihetjük. Ha csakugyan „büntet és irgalmaz”, és eszköze egyaránt a „bosszú, megbocsátás”m, és itt már mindegy, a kutya égboltján vagy az emberén sejthető, akkor valóban „mindenható”, másképp az Isten, mint ahogy az „égi gazda” jelzőjével Babits ezt sugalmazza.

Az életünket befolyásoló, tapasztalati világunkon túli, metafizikai végső ok mintha az eleve elrendelés (predestináció) református tanához állna közel. De a katolikus Babits egy másik, későbbi versét (Az elbocsátott vad) így kezdi: „Nem hiszek az Elrendelésben”, majd utóbb hozzáteszi: „de van egy erős, ős utam, / Már gyermekül vermébe ejtett / s mint bölcs vadász gyenge vadat / elbocsátott, de nem felejtett: / szabadon sem vagyok szabad”. Végül ez a vers az emberi sorsot a szabadon kóborló, de mindörökre bélyeget viselő vadállatéval rokonítja.

Az Ádáz kutyám leckéjét – a későbbi vers ezt erősíti meg – az életünkben munkáló magasabb erő kiismerhetetlen akaratának kell értenünk, mégpedig Szent Ágoston fölfogása szerint. Róla szóló tanulmányában írta Babits: „Az emberi történetet úgy lehet felfogni, mint a Kegyelem munkájának történetét.” Ilyen meggyőződés erősíti is azt, aki vallja. Az Ádáz kutyám ezért cseng ki nemcsak belenyugvásban, hanem reménykedésben.

Ennek az életképnek az előadása a leírás, társalgás, kérdve töprengés indulataival épül. Háromütemű sorainak (4-4-2) lassú menete azonban a lírai tűnődés húrjaira hangszereli versbeszédét. Stílusa fesztelen, közvetlen, mintha Babits szava lelki életének belső otthonából szólna, verssorait igen korai szövegközlései óta, így most is, kisbetűvel kezdi: ez az írásképi fölfogása, ahogy az egyes sorok átvonással (enjambement-nal) egymásba hajolnak, a beszélgetés bensőséges hangnemét mélyíti el. Mindamellett a költemény egészét mind egyértelműbben meghatározó magatartás, a költő szembenézése az események mögötti magasztos tárggyal, a fenséges átélt esztétikai élményét közvetíti.