Miért ütik egymást a finn-ugorizmus és a hun teóriák egyesek szerint?

Nem üti egymást a kettő. Ugyanis a finnugor rokonság nyelvészetileg megalapozott, tudományos alapokon nyugvó elképzelés a magyar nyelv nyelvrokonságáról, ezzel szemben a hun-magyar rokonság csak egy áltudományos képzelgés, és senki nem veszi komolyan.

Egyébként is a kérdés azért nem jó, mert a finnugor rokonság nyelvészeti kérdés, a hun-magyar rokonság pedig nem. Eleve nem is ismerjük a hun nyelvet, csak néhány szó maradt fenn (amik germán eredetűek ráadásul, tehát átvett szavak), úgyhogy a hunok nyelvéről és nyelvrokonairól semmit nem lehet kijelenteni. A hun-magyar rokonság Anonymus gesztájájában jelenik meg először, és onnan került át a magyar népi tudatba, de ez kb. olyan irodalmi dolog, mint a rómaiaknál az a monda, hogy Aeneas Trójából szökött meg... A valósághoz nem sok köze van.

Sajnos vannak emberek (szakemberek is), akik nem tudományos, hanem érzelmi alapon állnak bizonyos kérdésekhez (ők a hívők, illetve a szkeptikusok). A tudományos gondolkodás ott csúszik félre, amikor túl konkrét kijelentéseket tezsünk, annak ellenére, hogy nem áll rendelkezésre elegendő adat az álláspontunk alátámasztására.

Vegyük pl. a finn-ugorizmust. Ennek tudományos háttere annyi, hogy igazolható, hogy a magyar és a többi ún. „finnugor” nyelv alapszókincse között szópárhuzamok, szabályos hangmegfelelések, illetve nyelvtani párhuzamok vannak. Ebből a logikus következtetés az, hogy ezek a nyelvek rokonok. Ennyi, és nem több. Pl. finnugor őshazáről, finnugor ősnyelvről és finnugor eredetről nem lehetne beszélni. Finnugor nyelvcsaládról talán igen, ha nem találnánk más nyelvcsaládokba tartozó nyelvek és a finngugor nyelvcsaládba sorolt nyelvek között jelentős párhuzamokat, de mivel találunk, ezért finngugor nyelvcsaládról sem lenne szabad beszélni.

Ha megvizsgáljuk a finnugor (és nem csak a magyar!) és az altaji (és nem csak a török!) nyelvek alapszókincsét, szintén azt találjuk, hogy ezen nyelvek alapszókincse között szópárhuzamok, szabályos hangmegfelelések, illetve nyelvtani párhuzamok vannak (konkrét példákat és forrásokat ld. alább a 42. hozzászólásban: http://www.gyakorikerdesek.hu/tudomanyok__tarsadalomtudomany.. ). Ebből a logikus következtetés az, hogy ezek a nyelvek szintén rokonok. Statisztikai érvek is igen valószínűvé teszik, hogy az ún. nosztratikus, illetve eurázsiai makrocsaládok koncepciója helyes:

[link]

[link]

Ezen belül létrehozhatunk alcsoportokat, így a finnugor nyelvcsalád akár valós is lehetne, de valójában alig lehet olyan „finnugor” szavakat találni, amelynek ne találnánk meg a rokonítható megfelelőjét az altaji nyelvekben (de gyakran még indo-európai, sőt a dravida nyelvekben is). A nyelvészek nagy része ezt már figyelmen kívül hagyja, mivel nem illik a koncepciójukba. Ez a kettős mérce azonban teljesen tudománytalan. Sajnos azonban a finnugor rokonság kizárólagosságát támogató szakemberek nagy része érzelmi alapon, bár valós érvek nélkül próbálja terjeszteni a sztereotípiát, hogy „a magyar nyelv finnugor eredetű, amelyben nagy számú török eredetű jövevényszó található”. Ez ellen a nézet ellen azonban sokkal több érv szól, mint mellette.

Az, hogy a török szavak jövevényszavak, azért nem állja meg szilárdan a helyét, mert az alapszókincsben is nagy számban megtalálhatóak. Ez még önmagában nem volna feltétlenül baj, azonban a finnugor nyelvekkel rokonítható, viszont az altaji nyelvekkel nem rokonítható szavak szinte telejsen hiényoznak. Ez viszont már komolytalanná is teszi az uráli nyelvcslád (mint önálló kategória) létezését. Ha nagyon akarunk, lehet ugyan nyelvcsaládokról beszélni, de tudni kell, hogy ezek csak arra valók, hogy segítsék a tájékozódást (olyan ez kb., mint a biológiában a rendszertan), de a határok nem élesek és nem kőbe vésettek. Pl. a biológiai rendszertan is folyton változik. További problémát jelent, hogy a nyelcsaládok nem veszik figyelembe a leágazások későbbi egymásra hatásának lehetőségét, valamint a különböző nyelvcsaládok közötti kölcsönhatásokat sem.

Tehát az teljesen tudománytalan, hogy a fenti adatok alapján tényként kijelentik, hogy volt egy finnugor alapnyelv (amely egyébként csak feltételezés), a „finnugor népek” pedig egy közös őshazából áradtak szét (ez pedig már egybemossa a nyelvrokonságot a rokonság egyéb aspektusaival, amely a nyelvészek szerint is hiba, de mégis megteszik). És egész tudományág épül köré, a művelőit pedig ezek a problémák nem zavarják, pedig ha tudományosan gondolkodnak, akkor zavarniuk kéne.

Szintén tudomámnytalan nyelvrokonság kapcsán „bizonyított tény”-ekről beszélni, mivel ilyenek a módszertani problémák miatt nem létezhetnek, csak valószínű, illetve kevésbé valószínű, vagy épp valószínűtlen elképzelések. A fentiek alapján a magyar ynelv finnugor nyelvekkel való rokonsága igen valószínű, altaji nyelvekkel való rokonsága szintén. A finnugor nyelvcsalád (mint önálló taxon) létezése pedig igen valószínűtlen.

Szilágyi N. Sándor kiváló írása szintén segíthet gondolkodásmódunk fejlesztésében: mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/mokus.doc

A hun-magyar rokonság szintén tudományosan megalapozott (számos aspektusból). Ami nem megalapozott (persze attól még lehetséges), az a 2 véglet, azaz:

„A magyarok biztosan a hunok egyenes ági leszármazottai.”, illetve:

„A hunokhoz semmi közünk.”

1. A kulturális rokonság nyilvánvaló, ezt még a legszkeptikusabb ellenzők sem szokták megkérdőjelezni (maximum a jelentőségét, azt egyébként akár jogosan is).

2. A térbeli és időbeli kapcsolat fennáll (a magyarok pontosan onnan jelennek meg, ahova a hunok eltűnnek, és nem áthidalhatatlan az időbeli távolság sem). Bár valóban szebb lenne, ha valahogy igazolni lehetne a kontinuitást. Így, ha nem is bizonyítható az egyenes ági leszármazás, a kulturális/nyelvi egymásrahatás és a genetikai keveredés is igen valószínű.

3. A források (nemcsak a magyar geszták, hanem a külföldi források nagy része is) egy népként kezelik a hunokat, magyarokat, avarokat, szkítákat. Lehet mondani, hogy a források írói nem tudták, hogy ezek önálló népek, de azt is lehetne mondani, hogy ezek a népek kulturálisan/nyelvileg nem voltak megkülönböztethetők egymástól (és így rokonnak tekinthetők). Az, hogy ők magukat minek tartották, sosem fogjuk megtudni. Hogy a geszták írói honnan vették az információt, szintén nem fogjuk megtudni. De az csak spekuláció, hogy csak ők találták ki, illetve külföldi krónikákból vették át, esetleg csak utasították őket arra, hogy ezt írják . Érdekes, hogy a szkeptikusokat ilyenkor sosem zavarja, hogy semmilyen konkrét érv/bizonyíték sem szól (az egyébként akár néha logikusnak is mondható) spekulációk mellett. Innentől viszont álláspontjuk semmivel sem tudománosabb, mint a „hívőké”. De ha a gondolat valóban csak a magyar gesztákban jelenne meg, az sem lenne érv a rokonság ellen.

A szkíták kapcsán az ellenzők szeretik azt a nevezéktani problémát is kihasználni, hogy a szkíta szót, amely eredetieleg a lovas nomád népek (hunok, magyarok, avarok, törökök, egyes indo-európai népek, stb.) gyűjtőneve, egyesek ki szeretnék sajátítani egy konkrét indo-európai nép számára (és utána könnyebb hangoztatni, hogy dilettáns, aki azt meri állítani, hogy közünk van a szkítákhoz).

4. A hunok nyelve jelenleg intenzív kutatások tárgyát képezi, Ucsiraltu mongol nyelvész 600 szó alapján a hunt a mongol nyelvekkel rokonítja, de a magyarral is talált párhuzamokat, egyelőre sajnos még nem publikálta a teljes kutatási anyagát, mindössze 60 szót. Így a hun-magyar rokonság melletti érvek a közeljőveben akár nyelvészeti érvekkel is gyarapodhatnak. Mindazonáltal a nyelvészek számára a néhány ismert szó elegendő volt arra, hogy a hunt besorolják az altaji nyelvek közé, míg a magyar nyelv és az altaji nyelvek rokonságának kérdése kapcsán az alapszókincsbeli szavak rendszeres hangmegfeleléseit elbagatelizálják. Viszont így érvelhetnek azzal, hogy „a hunok nem lehetnek a rokonaink, hiszen mi finnugorok vagyunk, a hunok pedig türkök”. És az átlagembernek nem fog feltűnni, hogy hol vannak a trükkök az érvelésben.

A fenti érvek már önmagukban elegendőek ahhoz, hogy ne utasíthassuk el kategorikusan a rokonságot. Így az előttem szóló azon kiejelentése, hogy „a hun-magyar rokonság csak egy áltudományos képzelgés, és senki nem veszi komolyan” finoman szólva is megalapozatlan (sőt, inkább tekintélyelvű érvelési hiba). A téma egyik legnagyobb hazai szakértője dr. Obrusánszky Borbála történész, és ő is komolyan veszi (pedig ő szakember, akinek ráadásul ez a kutatási területe). Írásait bárki elolvashatja, számos előadása megtalálható az interneten is. Így azért vannak, akik komolyan veszik, és nyilván olyanok is vannak, akik nem.

Részletesebb vita a kérdésről (36, 39, 48 és 51 vagyok):

http://www.gyakorikerdesek.hu/tudomanyok__termeszettudomanyo..

A rokonságot elutasítók általában érzelmi alapon érvelnek (mint ahogy az uráli és altaji nyelvek rokonságát elutasítók is), figyelmen kívül hagyva a nekik nem tetsző tudományos eredményeket. Viszont valódi ellenérvet nem tudnak felhozni az általuk támadott nézetek ellen. Innentől pedig nem vehetőek komolyan.

A szkeptikusokkal ugyanaz a baj, mint a hívőkkel. A hívők hisznek valaminek a létében/igazában, amelynek a létezését/igazát nem tudják tudományosan alátámasztani. A szkeptikusok hisznek valaminek a nem létében/hamisságában, amelynek a nem létezését/hamisságát nem tudják tudományosan alátámasztani. Aki valóban tudományosan gondolkodik, egyiket sem jelentheti ki. Az egyetlen tudományosan elfogadható álláspont az, hogy nem tudjuk. Aztán pedig felsoroljuk a mellette/ellene szóló érveket, és az alapján logikusan kijelentjük, hogy melyik a VALÓSZÍNŰBB. És egyiket sem tekinthetjük „tudományos TÉNY”-nek (csupán megalapozottnak).

A magyar történészek és nyelvészek képzése során sajnos a tananyag részét képezi a hun-magyar rokonság „cáfoalta”, valamint az altaji-magyar nyelvrokonság „cáfolata” is (ez az adott tanszékek vezetőinek a hibája, illetve azoké, akik a tananyagot összeállítják). És bár valódi ellenérvek nincsenek, így cáfolni sem lehet, a történészek/nyelvészek nagy része nem veszi ezt észre és/vagy nem gondolja át kellő alapossággal, hanem egyszerűen igaznak veszi azt, amit az iskolában tanult. Aztán ugyanők írják a középiskolai tankönyveket, esetleg még laikusoknak szóló blokokat is írnak, így nyilván az ő álláspontjuk lesz az elterjedtebb, illetve szélesebb körben elfogadott, de attól még nem lesz megalapozottabb tudományos szempontból.

Összegezve: a kettő nem zárja ki egymást, és mindkettő megalapozott tudományosan, csupán a túlzottan határozott kijelentéseket kell kerülni, megelőzendő a félreértéseket.

A két teória jól megfér egymás mellett, de mindkettőnek látni kell a pontatlanságait is. A második hozzászóló egyébként kitűnően összefoglalja a lényeget.

Sajnos alig találni olyan szakembert, aki objektív módszerrel dolgozva korrekt következtetéseket von le. ennek oka nagyrészt a kellő háttérismeretek hiányában keresendő.