A középkori alkimisták nem vették észre, hogy hogyha rájönnek hogyan kell aranyat csinálni, akkor nagyon le fog esni az ára, mert többé nem lesz ritkaság?

Aki hozzáfogott aranyat buherálni ólomból vagy higanyból vagy efféléből, az a viszonylag értelmesebb rétegbe tartozott. Az ilyenek általában nem saját szakállukra, hanem a király, vagy területileg illetékes uralkodó (gróf, báró, stb.) utasítására vagy beleegyezésével tette ezt. Tehát ha aranyat állított volna elő, az a megbízóját illette volna, amiből ő kap egy részt, vagy fizetést az elkészítésért. Tehát az, hogy esetleges túltermelés esetén lezuhan az arany ára, az alkimistát nem igazán érintette, nem az ő dolga volt. A királynak, bárónak meg akkor sem lett volna elegendő az arany, ha az alkimistája azt teherautószámra állította volna elő minden nap.

Az arany elsősorban fizetőeszköz volt, de csaknem ugyanilyen fontos szerepet töltött be az étkészletek, gyertyatartók, tálak, trónok, kilincsek, festmények, szobrok, hintók, kerti padok, ruhák, tetők, falak, páncélok, fejdíszek, ékszerek és sok egyéb használati vagy dísztárgyak aranyozása, vagy akár tömör aranyból készítése is. Ez hozzá tartozott az udvari pompához, a gazdagság prezentálásához, tehát gyakorlatilag nem létezett volna az az aranymennyiség, amit ne tudtak volna valahová felhasználni. Ha már mást végképp nem tudtak volna kezdeni a tengernyi arannyal, akkor aranytéglákra cserélték volna a palotába vezető út szegélyköveit, vagy a pincéket bélelték volna vele, hogy világosabb legyen bennük.

Az alkímia nem az aranycsinálásról szól. Valójában az aranycsinálás szimbolikus, az ember lelkét akarták az ólomtól az aranyig megváltoztatni, ehhez analógia volt csak a tényleges anyag vizsgálata. Mondjuk úgy egy spirituális, beavatási iskola volt az alkímia.

Persze sok önjelölt tanonc is, meg az alkímiát ellenségként látó erők is – például az egyház – félreértelmezte az egészet, negatívumokkal töltötte meg, részben tudatlanságból, részben szándékoltan.

De tegyük félre a dolgot, mondjuk azt, hogy van egy olyan (ál)tudomány, ami tényleges fizikai aranyat akart csinálni más fémekből, anyagokból. Ha ez a tudás közkinccsé lesz, akkor valóban boldog-boldogtalan aranyat csinálna, és így valóban elértéktelenedne. De amíg csak 1-2 ember tudja ennek a módját, és csak annyi aranyat készít, ami saját meggazdagodását szolgálja, addig megéri csinálni.

Pl. ha van a világon 100 egységnyi arany, az 100 egységnyi értéket képvisel. Ha valakinek van 1 egységnyi aranya, akkor 1 egységnyi értéket tudhat magáénak. Ha előállít +1 egység aranyat, akkor 101 egységnyi arany képviseli azt a 100 egység értéket, tehát 1 arany 0.990099 értéket képvisel. Mivel neki 2 aranya van már, ezért ez 1.98 egység értéket képviselő aranya van, így 1 arany előállításával – még ha romlik is az arany értéklefedése – nyereségessé válik a dolog. Ha nem 1 hanem 100 aranyat állít elő, akkor egy arany 0.5 értéket képvisel, így neki 101 * 0.5 = 50.5 egységnyi értéke lesz, az világon lévő dolgok összértéken felét az ő aranya fedezi. Szóval még nagy tételben is érdemes lenne csinálni.

És ez így van akkor is, ha más is csinálja. Az egyed szempontjából mindenképp érdemes lenne aranyat előállítani, még ha a társadalom szempontjából az egész zsákutca.

Kicsit olyan ez, mint a közlegelők dilemmája. Mondjuk van egy 100 fős falu, és egy akkora közlegelő, amin 100 tehén simán eléldegél. Ha mindenki 1 tehenet tart, akkor mindenki happy. De ha valaki kitalálja, hogy akkor 2 tehenet is odahajt, mert ahol 100-nak van elég fű, ott 101-nek is van, akkor az érthetően előnyös a számára. De ha mindenki odahajt +1 tehenet, akkor 200 tehén fog éhenhalni. Az a gond, hogy bármelyik pillanatban, bármilyen helyzetben logikus és előnyös döntés még egy tehenet odahajtani, holott az egész folyamat a szakadékba rohan…