Valaki segítene elemezni a Arany János:Lepke című versét?

Ide vele! 150 km-re van az Arany kötetem!

Este eljátszadozok ezzel. Csak pasztáljad ide.

15:33, első Google-találat az "Arany János Lepke" keresésre:

[link]

(De sajnos az elemzéshez nem értek...)

Az elemzés nem teljes. Tele van helyesírási és lehet, fogalmazási hibával is. A mondatok nem kerekek, de ez egy elemzés. Nekem ezt mondta a vers 1.5 órás rágcsálgatása után. Lehet vannak benne olyan gondolatok, amik neked is felmerültek az elemzés során. Lehet, hogy vannak, amiket még nem vettem észre, de más rátalált. Úgyhogy első nekifutásra engedjétek meg:

Arany János: A lepke

Miről szól szó szerint?

Miközben főszereplő bandukol a földet bámulva, meglát egy lepkét, ami petét rakni készül, miközben a világban más is történik, de ő ezt nézi. Ezen elmereng.

Forma:

8as páros rímekből álló (aabb) 4 soros versszakokból, 9 versszakos vers.

Világi szimbólumok:

lepke ~ lélek

megjárt út ~ megtett élet

földben pihenés ~ halál

hulló falevél - ősz, öreg kor

Egyéni szimbólumok

magasba nézés ~ világban keresgélés

lefele nézés ~ magába fordulás

megviselt külső ~ halál

1. versszak:

A zöld lepkét hasonlítja a hulló falevélhez. Ez a hasonlat egyrészről a lepke szárnyainak villódzó mozgását írja le. A szél által lassan tovább fújt, avagy legyintett falevél lomhán, erőtlenül, önakaratán kívül megy tova, mintha nem lenne célja. Ám a hulló falevelek többnyire sárgák, bordók, barnák, halottak az őszben. Ez a képi ellentmondás behozza a halált a képbe.

A lepke az út porában: Az út pora sokat mesélhet arról, hogy ki, merre és miért járt rajta, ám a lepke léptei nem az út porába tapostak, inkább csak kapaszkodásra szolgálnak. A lepke repül, nem kell neki az út. Mit keres hát ott?

2. versszak:

Ez a lepke, leharcolt, nem nagyon életképes, repülni sem tud már a szárnyát ért jelzők olvasata után. Színhagyot a köntöse arra utal, hogy egyszer színes és pompás volt, ragyogott és bibéről bibére szált a régen. Miért éli tehát virágkorát?

3. versszak:

A lepke éppen petéit rakja le és nem figyel a világra, már nem érdekli mi van körülötte. Ez lenne a virágkor? Tudni, hogy jön a halál és még elhinteni a jövő nemzedékének valamit? Egy maradandó emléket, vagy éppen magát a nemzedéket?

4. versszak:

Pedig kiszolgáltatott és veszélyes helyzetben van. Szereplőnkben felmerül a kérdés, hogy miért bántsa szándékosan? Nem látja értelmét.

5. versszak:

Nem is kell eltaposni a lepkét, hiszen úgyis vége lesz néhány napon belül az időjárás miatt. Ám addigra a következő nemzedék már biztosítva lesz!

6. versszak:

Amúgy meg hálás lehet a lepke, hogy szereplőnk kedve tört, és amit néz az a föld. Ez Szereplőnk bátorság és egyéb motiváció híján (talán kissé befele fordultan is) a földet nézve jár.

7. versszak:

De miért legyen bátor és miért ne a földet nézze?

A szép világ: egy köd lepel. Ami másnak szép, az neki csak nyomasztó szürkeség.

És nem látja lefele nézve a többi szépet, csak a porban vergődő leharcolt lepkét miközben port, ami sok titkot őriz, mutatja meddig ért az útja során a költő.

8. versszak:

Nem látja rejtő színű, de a gyönyörű énekű pacsirtát, aki hangjával a szépen szól, mégis úgy érzi, szánakozik rajta.

A nap fény, ami az életet adja és ezt a szereplő tudja is, mégis csak rosszat tesz neki.

Mi ez, ha nem depresszió?

Az út porának, a földnek lakóján, azaz a lepkén, aki a végét járja, csak ott talál nyugtot a szeme, csak az, ami nem bántja.

9. versszak:

Bele törődött, hogy neki már nem is lesz más az életében, mint a gond, ami kizárta a többi részét a világnak, és az út porát szánta neki.

Ilyen gondolatokban csak azt keresi, ahol pihenhet. Hogyan akar pihenni? A földben örökre? Meg akar halni? Vagy csak keres olyat, amit még a búval nyomott életében is szemlélhet, ahol a világ szépségétől és jóságaitől elhagyatva is talál hasonlóságot és gyönyört?

Mi van, ha a lepke a saját lelkének szimbóluma?

Megviselt embernek már elege van abból, ami körülötte folyik. Nem tetszik neki már semmi a világon. Amiben más örömét leli, az neki csak nyűg, keserűség. Ezért visszatekint az eddig megtett út porában, az életén. Látja, hogy a lelke ott vergődik, mint aki tehetetlen. Bár a lelkében sok minden van, amit át adna a következő nemzedéknek, de ha valaki rátapos a lelkére, az lesz az utolsó taposás, akkor a lelke kimúlik. A taposást most ő maga tegye meg büszkén? Vagy más majd eltapossa? Ha nem ő teszi meg, és nem jár arra más, majd úgyis vége lesz néhány nap múlva. A szerelméből, azaz abból, amivel életében teljes odaadással szeretett foglalkozni, abból lesz a jövő nemzedékének alapja. Csak kell keresni a vergődés közben egy olyan helyet, ahova le tudja úgy rakni, mielőtt teljesen kikészül, hogy abból ki is nőhessen valami. Az a tudat, hogy még tud adni valamit az utókornak, tud valami magán túl megmaradandót is alkotni, ez vezérli arra, hogy ne foglalkozzon a világ bajával, pihentesse meg fürkésző szemét, avagy gondolatát járassa meg, hogy ezt hogy tehetné meg.