Mekkora a különbség a latin - spanyol és a latin - olasz között? A spanyolok és az olaszok megértik a latin szövegeket?

Elsö közelitesben a valasz az , hogy "nagyjabol".

Pl. brazil baratnom szerint ök eleg jol bldogulnak a spanyollal ha lassan beszelik(ami nem normális:), a spanyoloknak mar inkabb meggyülik a bajuk a portugal kiejtéssel (nem tudomanyos, de ha hallottal mar portugalt, tudod miert:)

Olvasni sztem vszag jol tudják egymas nyelvet, persze azt nem hiszem, hogy a pontos stílusérték, fordulatok átjönnének.

Nagy. Bővebb szakértelmet El Mexicano blogján találsz. Őszintén én beszéltem olasz fiatalokkal, és ők utálják a latint. Ellentétben a románokkal, akik hihetetlenül büszkék a maguk a latinnyelvűségére.

0. A hangsúly a latinban határozott, vagy az utolsó szótag előtti, vagy az utolsó szótag előtti előtti szótagra esik a hangsúly. Az olaszban többféle helyzetű szótagra (például utolsó) is eshet a hangsúly.

1. A latinban bárhol lehetnek hosszú magánhangzók, szintúgy rövidek is. Tehát lehet nagyon sok magánhangzó egy szóban, de lehet, hogy van olyan szó, amiben nincsen (pl. leírás = dēscrīptiō (kb restituált kiejtés: dé-SZKRÍP-ti-ó), rózsa = rosa (rosza)). Az olaszban nincs ilyen, ott attól függ a magánhangzó hosszúsága, hogy a szótag hangsúlyos és nyitott legyen (leírás = descrizione (deszkricJÓne), rózsa = rosa (róza)).

2. A klasszikus latin szórend teljesen szabad. Az olasz annál kötöttebb (bár egy angolhoz, némethez, franciához képess mégis szabadabb).

3. A latinban négyféle főnévragozás van, három nemben, 7 esetben. Az olaszban kiesett a semlegesnem, és csak az alanyeset maradt meg. A latinban nincs névelő, az összes újlatin nyelv, így az olasz is, a latinból eredetileg csak mutató névmás funkciót betöltő "ille, illa, illud"-ból fejlesztette ki a maga névelőjét.

Az olaszban a latin névszóragozás hihetetlen mértékben leegyszerűsödött. A latinban vannak -a (I.), -us, -er, -um (II.), -us (IV.), -e (V), msh. - i (III.) tövű ragozások, amelyeknek külön raguk van alany-, tárgy-, birtokos-, részes-, hely-, megszólító esetben. Pl. egyes szám alanyeset: rosa - többes szám alanyeset: rosae, egyesszám tárgyeset: rosam - többesszám tárgyeset: rosās, egyesszám birtokos eset: rosae - többesszám birtokos eset: rosārum, egyesszám részeseset rosae - többesszám részeseset rosīs, egyesszám ablativus rosā - többesszám ablativus rosīs, megszólító eset ugyanaz, mint az alanyeset, helyhatározó esete csak a városoknak, helyiségeknek van. Tehát a latinban az eseteknek nagyon fontos szerepe van, amelyet az olasz vagy a hanglejtéssel, vagy a szórenddel, vagy elöljárószókkal fejez ki.

A latin III., IV., V. főnévragozású főnevek, névszók az olaszban az I.-II. deklinációba egyszerűsödtek bele.

A latin elöljárószók (kb. 40) szinte 95%-a csupán helyhatározói viszonyokat fejez ki, mert az összes viszonyt valamelyik eset puszta használatával már ki tud fejezni. Tehát a részes eset nem csak részeshatározót, hanem nagyjából 10 másik jelentést is kifejezhet.

Az olaszban, mivel az összes eset kiveszett (a románban maradt meg egyedül az eset kifejezése, de annak a módnak semmi köze sincsen a latinhoz), ezért az eseteket az elöljárószavak váltják fel.

Az olaszban viszonylag kevés az önálló elöljárószók száma, sok kétszavas elöljárószó van. Az olasz elöljárószók híresek arról, hogy összevonódnak a névelővel.

3. A számnevek leegyszerűsödtek. A latinban az 1, 2, 3 számokat ragozták, két számjegyű -8, -9 végződésű számokat kivonással fejezi ki (18 = duodévigintí (kettő a húszból), 19 = úndévígintí (egy a húszból)). A tíznél több kétjegyű számoknál egészen 8-asig akár magyarosan (huszonegy = vigintí únus) akár németesen is ki lehet fejezni (únusetvígintí). Százasnál nagyobb kapcsolatoknál azonban csak a magyaros jó (százhuszonegy = centum viginti únus). Sorszámneveknél pedig csak a németes helyes.

A egyszáznál több százasokat ezerig többesszámban ragozzák. Az egyezernél nagyobb ezreseket pedig birtokos szerkezettel: kétezer ember : duo mília hominum. A latinban a sorszámokat melléknévként lehet ragozni.

A latinnak különlegessége, hogy a tő és sorszámnevek mellett szorzó- (egyszer, kétszer) és osztószámnevek (egy-egy, kettő-kettő) is vannak. Az egynél nagyobb ezreseket, ha sorszámnévként használjuk, akkor ahányszoros ezresünk van, annyi szorzószámneves előtag kell. Pl. kétezredik: bis millesimus (kétszer ezredik).

Az olaszban természetesen nincsenek szorzó és osztó számnevek, nagyjából hasonlít a modern nyelveknek a számnévképzésére.

4, Az igéket a latin szinte 90%-ban ragokkal fejezi ki. Az olaszban is vannak ragok, bár erősen átalakulva, vagy teljesen mások, mint a latinok. A latinban három mód (kijelentő, parancsoló, kötőmód), kijelentő és kötőmódban 6 igeidő. A kötőmódnak 4-5 funkciója (felszólító, feltételes, óhajtó, alárendelő, megengedő) van. Parancsoló mód azért parancsoló, mert csak második személyben van. Ha az ige cselekvő (nem szenvedő), akkor az összes alakot raggal fejezi ki. A kijelentő módban álló igeidők inkább németre hasonlítanak, nagyon laza a használatuk, ellentétben az olasszal, ami az angolhoz hasonlít.

Az olaszban négy mód van (kijelentő, feltételes, felszólító, kötőmód). Kijelentő módban 8 igeidő van, aspektuális jelleggel (mint az angolban), ebből négy raggal, négy segédigével fejeződik ki. Feltételes módban két idő van, a jelenidőt raggal, a múltat segédigével fejezi ki. Kötőmódban négy alak van. Felét raggal, felét segédigével fejezi ki.

A passzívot a latin a befejezett igeidőknél segédigével (szinte csak ott kell), de a folyamatos igeidőknél még a passzívot is ki tudja fejezni raggal. A latinban összekeverhető a múlt és a jelen passzíva, mert az más, mint a modern nyelveknél.

Pl.

A lányok révén aláíratnak az egyezmények.

Olasz: I contratti _sono firmati_ dalle ragazze.

Latin: Pacta ā puellīs _fīrmantur_.

5, A latinban igen gazdagok az igenevek: van főnévi (infinitivus), melléknévi (participium), gerundium, gerundivum, supinum.

Az olaszban vannak főnévi, melléknévi igenevek és gerundiumok.

A latinban a főnévi igenevek igen gazdagak. Vannak aktívban is, passzívban is, elő-, egy- és utóidejűségben.

Ezek nem a normális főnévi igeneves funkciókhoz, hanem az un. igeneves mondatszerkezetekhez kellenek, mint pl. az acc.cum.inf. esetén: (pl. "Azt mondom, hogy a könyv jó volt" - azt latinban így kell átfordítani: "Mondom a könyvet előbb lenni jót." (Dīcō librum bonum fuisse)). Ilyen az olaszban nincs.

A melléknévi igenév az olaszban csak kettő van: aktív egyidejű (_élő_ valaki), és passzív előidejű (_elkészített_ valami). A latinban ezenkívül van aktív/passzív beálló melléknévi (ez a gerundivum) igenév. Deponens igéknél van aktív előidejű jelentés is. Nemcsak jelzőként fordul elő, hanem abban is, amiben az olasznál a gerundium.

A gerundium jelentésétől fogva más a két nyelvben. A latinban puszta tényt, cselekvést fejez ki, míg az olaszban határozói igenevet.

A gerundivum szükség vagy célhatározó kifejezésekor használatos.

A supinum egy ritka igenév, amit mozgást kifejező igéknél használunk célhatározó kifejezésére (ha tárgyesetben van), vagy bizonyos mellékneveknél tekintethatározó kifejezésére (ekkor ablativusban van).

6, A latin mondatszerkesztései igen változatosak, általában teljesen ellentmondanak az olasszal.