13, lassan 14 éves lány vagyok. Hosszabb, koromnak megfelelő verseket keresnék. Mit ajánlanátok?

Madách Imre: Ember tragédiája

Goethe: Faust

Egy szerelmesverset: Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Ennek érdekessége, hogy Radnóti Miklósné (szül. Gyarmati Fanni) idén szeptember 8-án töltötte be 101. évét; és még mindig ugyanabban a lakásban él, amelyben megkezdték közös életüket a férjével.

A másik ajánlatom egy vidámabb hangulatú, mégis megható vers:

Robert Burns: Árpa Jankó

Fogadta három keleti nép nagy király-ura:

Árpa Jankónak – eskü rá! – halált kell halnia.

Eke kivágta, a kapa rája rögöt húzott,

s hirdette új, nagy eskü, hogy Árpa Jankó halott.

De jött a szép derűs tavasz, s hulltak langy záporok,

és Árpa Jankó talpraállt, s féltek a gyilkosok.

Jöttek a hő nyár napjai, s nőtt Jankó ereje:

fejét dárda-kör védte, hogy ne bántsa senki se.

S jött szelíden az édes ősz, s ő sápadt, gyenge lett,

rogyó szára, csüggedt feje mutatta, hogy beteg.

Egyre fakóbb lett, öregebb, s fájóbb tekintetű;

s ellenségeiből kitört a rejtett, régi düh.

Térde alatt levágta nagy és éles fegyverök;

és vitték, megkötve, kocsin, mint egy gonosztevőt.

Hanyatt fektették; s rá nehéz furkókkal! S újra rá!

Akasztották szelek elé, forgatták föl s alá.

S töltöttek gödröt peremig folyók vizeivel,

s beledobták: ússzék, ha tud, ha nem, merüljön el!

Teregették a szérüre, s úgy kínozták tovább,

és amint életjelt adott, lökték idébb-odább.

Bősz láng aszalta, perzselő, a csontja velejét;

s két kő közt porrá zúzta egy molnár, a fő-pribék.

Csapolták szívéből a vért, s itták köröskörűl,

és mennél többet, a szívük annál jobban derült.

Árpa Jankó nagy és nemes vitéz volt, büszke hős;

vérét ha csak kóstolod is, bátor leszel s erős.

Bút-bajt feledtet az a vér és örömet növel:

dalol az özvegy tőle, bár szemét könny tölti el.

Árpa Jankót éltesse hát mindnyájunk pohara:

dús fiai ne tűnjenek skót földünkről soha!

Guillaume Apollinaire: A megcsalt szerető éneke

Nekem ez a kedvencem, igazi költészet, színtiszta érzelem és zene.

[link]

:(((