Mik voltak a régi magyar igeidők, és hogyan kellett őket képezni?

A magyarból kiveszett igeidők

A magyar nyelv korábbi életében, már az ősmagyar kortól fogva jelen volt számos más igeidő, amelyek mostanra jóformán kihaltak. Kijelentő mód múlt időt fejezett ki az elbeszélő múlt (várék), a folyamatos múlt (várok vala) valamint a régmúlt (vártam volt) is. Az elbeszélő múlt a jelenhez nem kapcsolódó események leírására szolgált, a folyamatos múlt idővel a múltban még zajló, folyamatban lévő történésekről számoltak be, a régmúlt pedig egy másik múltbeli eseményt is megelőző eseményre vonatkozott. Ebben a rendszerben a ma is létező múlt idő (vártam) elsősorban a befejezettségre utalt, és az élőbeszéd tipikus múlt ideje volt (bizonyára ezért is maradt fenn). – Ez a felosztás több indoeurópai nyelvben mind a mai napig hasonló formában él.

Jövő időben használatos volt egy másik alak is (várandok), a kötőmódnak pedig múlt ideje is létezett (vártam légyen).

A latin nyelv mintájára előfordultak egyéb alakok is, például a feltételes mód jövő ideje (várandanék vagy fognék várni), illetve a kijelentő mód egy másfajta jövő ideje (várandó vagyok), de ezek nem vertek gyökeret.

A kijelentő mód múlt idejű alakok és a szintetikus képzésű jövő idő a 19. század folyamán tűnt el a köznyelvből, Arany és Vörösmarty műveiben még szép számmal előfordulnak; egyes nyelvjárásokban pedig ma is használják némelyiket. A régmúlt egyetlen alakban, a szoktam volt szerkezetben a köznyelvben is előfordul (mivel az ige sima múlt ideje többnyire a jelenre utal), ám sokszor helytelenül, egyfajta álrégies stílus kedvéért (például mondottam volt).

Wikipedia

(Google, egyéb kereső nem ellenségeid ám.)