Miről Szól Weöres Sándor: Minotaurus című verse?

Sajnos nem ismerem a verset, és a Google sem találja.

Abban tudok segíteni, hogy leírom, mit is szimbolizál – egy bizonyos értelmezési kulcsban – a Minotaurus mítosza:

A Minotaurus ember testű, bika fejű lény. A fej mindig a szellemiséget fejezi ki. Tehát itt nem másról van szó, mint az emberi testbe zárt állatról. (Jelképezheti az ösztönöket, hibákat, önző vágyakat.)

A Minotaurus a labirintusban él. A labirintus az ő birodalma, de egyben jelképezi az ember életét, életútját is. Sok-sok elágazás (döntés), zsákutca (hiba, eltévelyedés) található benne, és aki hosszan bolyong benne, az elveszti, elfelejti a valódi célját. A cél az lenne, hogy az ember eljusson a Minotaurusig, legyőzze azt, majd kijusson a labirintusból. Szimbolikusan ez azt jelenti, hogy az embernek fel kell kutatnia a saját hibáit, önző vágyait, az „állati énjét”, le kell győznie ezeket, hogy ne legyen a Minotaurus (a testi, anyagi, „állati” lét) rabja.

Ariadné egy fonalat ad Thészeusznak, aminek segítségével eljuthat a Minotaurusig és vissza. Ariadné szimbolizálhatja a lelket, a fonál az igazságot, bölcsességet, a lélek hangját. Thészeusz a lélek igazi hangjára, az igazságra, bölcsességre hallgatva, azt kétségek, félelmek nélkül követve képes a labirintusban bolyongás, eltévedés nélkül haladni. Kap egy kardot is, amivel legyőzheti a Minotaurust. Ez is jelképezheti az igazságot, bölcsességet.

Persze ehhez kellett az is, hogy Ariadné beleszeressen Thészeuszba, azaz a lélek szeresse azt az embert, akiben lakik, tartsa ezt a „lakhelyet” hozzá méltónak. Azaz a test és a lélek egy szoros, elválaszthatatlan egységet alkosson, és ne két, egymással harcoló, más célokért küzdő (vagy éppen küzdeni képtelen) entitás legyen.

A történetben Thészeusz nem kényszerből kerül be a labirintusba, hanem önként vállalja. Ez egyrészt azt jelenti, hogy világos célja van, amiért nem fél attól, hogy eltéved a labirintusban, másrészt azért is sikerül neki legyőzni a Minotaurust, mert nem önmagáért, hanem másokért teszi ezt. Mások kényszerként élik meg a labirintust, esetleg nem is tudják, hogy a Minotaurus lakik benne, hogy azt fel kell keresni, el kell pusztítatni, illetve nem tudják, mivel találnak oda és pusztítsák el. Ezért válnak ők a labirintus rabjaivál, áldozataivá, akiket végül is be fog kebelezni a Minotaurus. Magyarán:

Ha az életed útvesztőit nem látod, vagy kétségbe esel tőlük, ha nem tudod, hogy az állati éned visz a zsákutcákba, hibákba, ha engeded ezt, ha nem tudod, hogy az állati ösztöneidet, vágyaidat le kell győzni, ha nem tudod, hogy ezek miből állanak és hogyan tudnád őket legyőzni, akkor a labirintus foglya maradsz. Az állati énedből származó vágyak, hibák, ösztönök eluralkodnak rajtad, ők fogják irányítani az életedet, és nem éppen jó irányba.

Ha viszont hallgatsz a lelked valódi hangjára, ha képes vagy azt követni, félre téve a személyes önző énedet, ha képes vagy nyakon csípni, leleplezni a saját hibáidat, rossz döntéseidet, valamint pontosan tudod, hogyan kerüld el őket, hogyan legyél úrrá rajta, akkor a labirintus megszűnik labirintusnak lenni és megszűnik veszélyes helynek lenni, ahol nem szívesen vagy.

Mivel nem ismerem a verset, nem tudom, hogy segít-e ez az értelmezés a vers megértésében.

Azóta felkerült valahova:

[link]

(A lap alján infó:

Weöres Sándor: Minotauros; in: Egybegyujtött írások II.; Budapest, Magveto, 1970. (2. kiadás.) 282-289. o.)

Egyefene, bemásolom, hátha eltűnik amonnan:

– – – – – – – – –

Weöres Sándor

MINOTAUROS

Dobog, bőg a bika hosszú kardot szegezve,

falak között az út lány-mellekkel kövezve,

szétmarcangolt ölek, csavarodó belek,

gennyes hús-cafatok szanaszét bűzlenek,

és ő robog e telt csatornában tiporva,

útja fölött a menny letörpül alacsonyra,

fullasztó szűk az ég, csavaros ködburok,

kígyóként sziszegő, folytogató hurok,

olyan közeli, hogy szarvával megkuszálja,

tornyosul a szügye, mintha hegy kelne lábra,

vaskos, sötét tömeg, de térd-ízűlete

simán, gyorsan forog, mint egy gép kereke,

torkából szikra száll, gőz tódúl bodorodva

s az éggel elvegyűl, mely rárogy a falakra

és az ösvényre, hol szétcsorgott férfi-mag

s elvetélt női vér keveredve rohad,

holtan ölelkezik s fakad lidércek népe,

bika-paták alól felfröcsköl a vak égre;

s hol az út véget-ér, hol körben zár a fal,

áll egy arany-tehén agát-szarvaival,

fejét leszegi és roppant farát mutatja,

fém-teste áthevűl, mert tűz lobog alatta,

és benne tomporát fordítja kifelé

s várakozik, remeg, liheg Pasiphaé.

Kamrában él a szűz, a napot rég nem látta,

mint eltévedt gyökér pincében-nyílt virága,

oly szendergő, fehér; de ma vénasszonyok

fontoskodó hada kamrájába csoszog,

zsongnak varázsigék, tömjén füstöl lapáton,

belső álma körűl lejt egy idegen álom,

lát hosszú karokat, mutató-ujjakat,

sok elefánt-orrmány hajladoz, tapogat,

babrálják mindenütt, kis gyolcs ingét lehúzzák,

fürösztik, fésülik, illattal olajozzák,

míg végre félálmán remegő pír fut át,

zöld szeme pillogat:

Miért kapok szép ruhát?

Fénylőt, mint síma jég, könnyűt, mint lepke hamva,

és rá arany-övet, mirtusz-füzért hajamba?

Nászra díszítenek? De nincs kérőm, hiszen

nem látott férfi-szem.

Megint szunnyad, pihen,

és mintha éneke támadna boltiveknek,

dördűl rejtett zene, hogy a falak remegnek;

unszolják, mosolyog, libeg gyanútlanúl,

mint szárán a virág, míg a kéz érte-nyúl:

az oszlop-sor mögül, hol a csatrona-lé dül,

hegynyi árny szétterül, a Minotauros bődül,

a lány szeme taván úszik a nagy barom;

most ocsudik, sikolt:

Jaj, ezt nem akarom!

Fojtsatok meg arany-övemmel!

Láng, repesve,

bércet, völgyet, mezőt tarkáz a szörnyetegre,

fejét tükrözi a leszállt mennykupola,

hasát tükrözi a hús-vér-genny-pocsolya,

áll két világ között, két lábon ágaskodva,

homlokán korona, fölmered vörös kardja,

közeleg, lehajol, merengve szimatol,

orrából tűz lövell, szájából nyál omol;

sikoltoz a leány, vergődik rém-álomban,

érzi, e látomás kilyukad, széjjelpattan,

felszállt a semmiből, lerogy a semmibe,

de addig iszonyún incselkedik vele;

futna, nem engedik, elbújna tenyerébe,

mint remegő selyem, hull egy párkány tövébe,

mirtusz-füzér alatt gyöngyöz a homloka,

s ábrándos-réveteg hangon bőg a bika:

Üdv néked, hajadon! Immár tiéd az élet:

isteni sarj vagyok, boldogság lesz a részed!

Körötte felszökell sok csúcsos, kék lidérc,

örvényt vet, ércesen villódzik a penész,

zöldel a hullafolt, kihajt rügye, virága,

barna csonk tátogat, mint lakomára várva,

sárgás, nyúlós mirígy, mint emberarc szuszog,

serceg a pusztulás, cselekszik, él, mozog,

táncol a síri szag, mécs-zivatar lobogva

vöröset s feketét hint szét az oszlopokra,

íves barlangra, hol tarka szajkó csacsog,

ott állnak sorban a fürösztő asszonyok,

korhadt vén derekuk előredül figyelve,

de mit sem látnak ők, fejük hátratekerve;

tagjait szétveti, ráng, döfköd a bika,

üszője már csak egy véres fehér ruha,

és forr a sár.

Síkos lucsokban, hason fekszem,

a világ súlya nyom és szétreped a testem,

de mindez nem igaz, nem eshetik velem,

királylány vagyok én, tisztán emlékezem,

van három tigrisem, bozontjuk tarka felhő,

a réten repülünk, hátunk mögött a szellő,

van három katonám, egy őrzi kapumat,

egy ül ajtóm előtt, egy lesi nyugtomat,

velem alszik hugom, haja kakukfü-boglya,

álmában mocorog és megölel szuszogva,

néném halkan dalol, evez a tó felett,

hallja sírásomat, menten felém siet,

a csillagok között csizmásan jár a bátyám,

öklében buzogány, tudom, mindig vigyáz rám,

apám hét városon, hetven falun király,

anyám gyümölcsöse a hegyek közti táj,

öregapám a Nap, kamrája telve mézzel,

reggel rámmosolyog s igéri, megvendégel,

öreganyám a Hold, oly vén, mint senki se,

hímzése földre hull, elbillen a feje,

őseim csillagok, homlokuk dísze lángol,

örök vígság van ott, háznépük egyre táncol,

apám ott mulatott, visszatért, hallgatott,

ránc gyűlt szeme körül, anyám sírt, jajgatott,

és jött nagy hadsereg, s mint ritka gyöngyöt, óva,

fehér-szárnyú hajón engem vittek adóba,

csattogott idegen harag a tengeren,

de védték testemet, őrködtek lelkemen,

s ha durván valaki akár ujjamba nyesne,

jön bátyám és apám és égi kardok ezre,

lándzsák érc-erdeje és zászló-zivatar,

villámmal-tövises anyamedve-vihar,

s az Igazság maga, mérlegét rázza jobbja,

hogy a két tál csörög, csaknem pokolba dobja:

veszhetnek istenek, függőkertek, csodák,

de nem hullhat gazúl egy szál fehér virág!

És teste szétszakadt és feje gőzzé-mállott

s helyette egyszerre három feje kiálltott:

egyik, mint tört kehely, üresen, élesen,

másik, mint hölgymenyét, visító-kéjesen,

harmadik, mint zene seholsincs-messzeségben,

halk, végtelen panasz: ártatlant ér a szégyen!

És árnyként magasúlt a megtiport elé

a szenny úrasszonya, dühös Pasiphaé:

Mit rángatózól itt? Derekad mintha fájna:

oly igen megyötört a menny tüzes bikája?

Talán gyalázat ért, te béka-kocsonya,

mert hozzád lehajolt a magasság fia?

Ne süsd le a szemed, nézz rám: én nappal-éjjel

e szent terhet birom hatalmas medencémmel

és meg nem szégyenít és sosem pirulok

hogy ama nagy titok ágyasa én vagyok,

szenvedem a kegyét, búgva, jajongva, égve,

ölem a puszta föld, ő vet csirát beléje,

minden, mi napra kelt és éjbe költözött,

tudatlan csordogál a combjaim között,

ott integetnek a porzók és bibeszálak,

ott nyílnak a gubók, üzekednek a nyájak,

bennem kel a vetés, érik az aratás,

bennem honol a rend, törvény, munkálkodás,

a csecsmők az én lepedőmön születnek,

aprót-nagyot az én szemfedőmmel temetnek,

s ha oltáron tüzet az ország papja szít,

az égnek égeti lágyékom lombjait,

húsom gerezdjeit szüreteli a népem,

vérem kalászait görnyedve hordja nékem,

hentes-kés szúr belém, sülök a tűzhelyen,

magamat ontom én és magamat eszem,

idei bőrömet a ménes ragyogtatja,

tavalyi bőrömet a szíjgyártó lyuggatja,

s ha izzított rezet ver a fegyverkovács,

mély fészkemet üti a kemény kalapács,

s ha számlál javakat a király kincstartója,

sokféle nevemet agyagtáblára rójja,

s bár lapos halszemem van és farkasfogam,

meglopják bájamat az istenek vigan,

s bár silány por vagyok, viselem alázattal,

hogy ama bika-tűz rámborul éjjel-nappal,

gömbölyded faromon, ringó derekamon

virulás-hervadás kerekét forgatom,

s ha, mint te, vinnyognék: „nem tűröm! jaj, szemérmem!”

az élet és halál szétfolyna semmiségben;

s talán méltatlanság és gyalázat neked,

végtelen terhemből bírnod egy porszemet?

Ha gyalázat neked, merülj gyalázatodba,

ha szánod husodat, hát fulladj a husodba –

úrnőd szólít, felelj, szép asszony!

Hallgatok,

fehér arcommal a mocsokba lankadok,

s sárban sár vagyok, kelnek rajtam a férgek,

kis gyűrű-szájukkal mellemre szopni térnek,

átfurnak harcias tizes-huszas sorok,

halk rágásuk ketyeg, lágy csúszásuk susog,

ezer csöpp síma szörny széttép, mint egy oroszlán,

elfoszlok, sűlyedek, befon a nyálka-posvány,

mély kútba merülök, hol többé nincs mocsok,

tőzeg nedve pereg, kő vihara morog,

színtelen a gyökér s az ősök elmúlt arca,

egyre tágabb a kút, már a semmi a partja,

semmi a mélye is, hol függve maradok,

nem voltam, nem vagyok.

Égszín liget ragyog,

piros szárnyas-sereg óriás lila fákon,

szivárvány-köd lebeg göndör orchideákon,

pillangókkal-teli hodfű-ernyők alól

ezer nyirettyü szól s a csönd meg nem hajol,

kék fűvön pihenek, fönn csengetyűzve szárnyal

narancs-felhőgomoly, csordultig kismadárral,

fejemig hömpölyög a bimbók tengere,

csupa sármány, pirók, rigó, fülemüle,

aranycsuklyás majom fénysugár-szálra mászik,

s mint pirkadat egén, a szellő kivirágzik,

kattyal kapaszkodik, tarka fürtöt terem,

díszét otthagyja és tovább-fut hirtelen,

most fehér-fekete lepke-rajként ölemből

sok kis szárnyas bika bújik ki és kereng föl,

szálló babszem-bocik, fürge idétlenek,

engem, szülőjüket, mind körül lejtenek,

szállingóz egyre több, menekülök riadtan,

mosakszom tengerzöld, ezüsthabos patakban,

lecsüggő ágakon meleg hólé csorog,

hab-violák között vízikerék forog,

víztökör-képemet a kerék összetörte,

helyén ott úszik egy csúcsos-süvegü törpe,

eltépte ingemet, végig szakadt nyakig,

övé is elrepedt, varrtam álló napig,

kagyló-kunyhóba vitt és összedült az ágya,

zuhantunk lefelé, tomboló tengerárba,

tányérszemű halat rejt ott a mély sötét,

majdnem fölfalt, de jól fogtuk egymás kezét,

csápok, ikrák között bolyongtunk ezer évig,

aztán csikóhalon robogtunk föl az égig,

forgószél csillogott, cikázott szerteszét,

majdnem elvitt, de jól fogtuk egymás kezét,

a sarkcsillag tövén mulattunk ezer évet,

mikor egy égi csepp a hullásra megérett,

gömbjében értük el a föld kemény kövét,

majdnem szétvert, de jól fogtuk egymás kezét,

én főztem, ő vetett, fölvittük ezer évre,

kiégtünk végül is, két rücskös szenes-tőke,

eltűntünk mint a füst, ki tudja, hogy hova,

partot sehol sem ér az istenek hona;

végtelen messziről hallom, hallom anyámat,

elveszett lányáért emészti régi bánat,

Nagymedve dédapám égi trónja előtt

hő gyönggyel telesír tizenkét keszkenőt:

Otromba részegek szüreti kádba ölték,

felszaggatták ölét, mindenét összetörték,

fehér bárányka volt, nem is sejtett ilyet:

mit ér egy vér-gubanc, édes lányom helyett?

Nem nézhet már reám tündöklő-tiszta szemmel,

hisz ártatlanul is megtelt a förtelemmel;

valaha látom még, de nem azt, aki volt:

azt a bizakodó, tövistelen mosolyt,

kezembe-tett szelíd szivet meg nem találom!

A Nagymedve felel:

Négy szél jár a világon,

öt a világ fölött, előttük ezer út,

de nincs egyetlenegy, mely medréből kifut;

a kőszál lehasad, öleli zöld mező lenn,

a pihe sem marad függve a levegőben;

tán kőszál pora lett, vagy szálló pihe lett,

és meg sem ismered: mégis a gyermeked;

ha pólyából kinőtt, ne hagyjad öltözetlen,

ha benned elhervadt, fakaszd újjá szivedben.