Kosztolányi Dezső: A kulcs & Ernest Hamingway: Indián tábor. Összehasonlító dolgozat?

Csak dióhéjban, ötletadónak!

Mindkét mű - bár nagyon változó környezetben - a gyerekkorból a felnőtt korba való átlépés nehéz pillantát igyekszik megragadni. A két kisfiú, a főhősök mindketten "beavatási szertartáson" mennek át, mindkettőt az apja vezeti át az addig nem ismert, új világba.

Hemingway hősét, Nicket túl korán ismerteti meg apja, az orvos a születés és halál tragédiájával. A fiú viszolyog az eléje táruló képektől, szagoktól, a születő csecsemő és a halott indián látványától. Csónakon jutnak át a szigetre, ez ismert motívum, Kháron ladikja, amely ebből a világból a túlvilág felé viszi a lelkeket (ez lehet, hogy erőltetett, amúgy jobban ki kellene fejteni), és ugyancsak onnan, az "alvilágból" hajóznak vissza a hajnali napfénybe

Kosztolányi Pistája azért válik felnőtté, mert eddig bálványozott, hatalmasnak és erősnek hitt apja hirtelen eltörpül a szemében, észreveszi, mennyire esendő, kisember, kiszolgáltatott és talpnyaló. (Otthoni viselkedés-hivatali viselkedés éles ellentétben.) Pista kifelé a hivatalból ugyancsak a "sóhajok hídján" fut át (a sóhajok hídján vezették át Velencében az elítélteket a börtönbe), hogy a homályos, sötét folyosókról, a beavatás színhelyéről, a "börtönből" kiszabaduljon a napfényre. Az ő változása még öntudatlan: sír, de nem tudja pontosan, miért. Hemingway Nickje felfogja, amit látott, de azt érzi, ő sosem fog meghalni.

Végül: mind a két novella (Hemingway Szász Imre fordításában) a műfajnak megfelelően tömör, szűkszavú, nem rágja a szádba a "mondanivalót", neked magadnak kellene rájönnöd, megérezned, amiről beszélnek, de azért "leverték a cölöpöket", hogy megértsd, amit mondanak.