Az 1200-as években volt már olyan fejlett technika hogy a fekete-tengert hosszában végig tudják hajózni az emberek kikötés nélkül?

A tengerhajózás kezdetben csak a partközeli vizekre korlátozódott. Nem mertek messzebb kerülni a partoktól, kedvelték a sok kis öblöt, a szigetek, lagúnák védelmét a viharok ellen.

Amforák rögzítése a hajótérben

A legnagyobb tengerhajózó népek az ókorban a föníciaiak és a görögök voltak, akiknek az életkörülményei és országaik földrajzi adottságai kedveztek a tengerhajózás fejlődésének. Fönícia kicsiny, hatalmilag jelentéktelen ország volt, de ott találkoztak az ókor legnagyobb államait összekötő utak. Ezen felül Libanon lejtőin nagyszerű cédrus erdők voltak, amelyek fája kitűnő hajó-építőanyag volt. E kis népből az első nagy hajózónemzet lett. Nagy távolságokat bejártak, kereskedelmi kapcsolataik voltak Arábiával, Kelet-Afrikával és Indiával. Eljutottak az Északi-tengerig. Sok gyarmatot alapítottak. (Egyes vélemények szerint a föníciai név is az egyiptomi „fenecchu”, azaz „hajóépítő” szóból származik.) Ezek a hajók elsősorban evezőshajók voltak, de rendelkeztek vitorlákkal is. Ezek a vitorlák azonban kiegészítő jellegűek voltak. A hajók alapját a vastag gerendákból épített hajógerinc képezte. Ezekhez illesztették a hajlított gerendákat, amelyek a hajó orrának és farának formáját adták meg.

A személy és áruszállítás mellett az i. e. 8-7. században kialakultak az első hadihajók. Ezek jellegzetessége a döfőorr volt. Ennek célja az, hogy ellenséges hajó palánkjába léket üssön. Az i. e. 6. században fejlesztették ki a görögök az ókor tipikus hadihajóját, a triérészt, amelyet 170 evezős hajtott. Ebben a hajóban az evezősök már három sorban ültek. Utazósebessége kb. 12 km/h volt – rövid ideig (támadáskor) ennek kétszeresére is képes volt.

Jelentős szerepük volt még a karthágóiaknak és a rómaiknak is. A két hatalmas állam versengett a Földközi-tengeri kereskedelmi utak ellenőrzéséért. Eddigre, az i. e. 3. századtól, a kereskedelmi tengerhajózásban megfordult az evező és a vitorla szerepe. Megkísérelték az ellenszélben való hajózást is (lavírozás). A vitorlázás technikája sokat fejlődött. Lassan a hajózás bonyolult mesterséggé vált.

Plutarkhosz történetíró elbeszélte, hogy egyszer a szicíliai partokon gabonával megrakott hajók álltak, amikor hirtelen nagy vihar kerekedett. A hajósok vonakodtak hajóra szállni. Ekkor Pompeius, a híres római hadvezér rájuk rivallt: „Navigare necesse est, vivere nonest necesse!”[4] És a kegyetlen parancsra a hajósok elindultak.

Mind az ókorban, mind a középkorban a Fekete tengeri hajózás esetenként eltérően pár évtizedes késéssel követi a Földközi tengeren kialakult szokásokat, technikákat, így Fekete tengeri hajózásról nem lehet külön beszélni, csak mediterrán hajózásról, hajótípusokról.

Az bizonyos, hogy szükség esetén már az ókorban is képesek voltak hosszú tengeri útra kikötés nélkül, de ez nem volt céljuk, lényegében csak a középkorban az Atlanti óceánon való hajózás fejlődésével merültek fel ilyen igények, ám a két térségben alkalmazott tengeri hajók, vagy módszerek alkalmazására más igények voltak, többek között a Mediterrán térségben gyakoriak voltak a szélcsendes időszakok, amik huzamosabb ideig is fennálltak, így ott sokkal tovább tartott az evezős hajók korszaka és kevésbé volt fontos a vitorlázat, amíg az Atlanti óceánon annak volt elsődleges a fejlődése és ez meghatározó különbséggel jelentkezett, ráadásul az Atlanti óceán viharai, vagy az ott feltorlódó hullámok is nagyobbak voltak, amelyek gátolták az evezők használatát, így más felépítés volt az ideális, de tessék, itt talán megtalálod, ami érdekel:

[link]