A mai világban, amikor mindenkinek az érzéseire figyelünk, miért nem figyelnek azoknak az érzéseire is, akik nem tudnak párt találni?

Ma már mindenkinek a lelki érzéseire odafigyelünk, még a bűnözőknek is vannak személyiségi jogaik stb. stb.

De akkor az ilyen embereket miért nevezik lúzernek, örök vesztesnek, férfiatlanoknak, kisfiúknak stb.?

Nem minden ilyen ember egy gyűlölködő incel. Én nem a női nemet utálom, hanem saját magamat gyűlölöm. Ezzel sokan mások is így vannak.

Mi baj van velem? Tudom, hogy külsőleg és belsőleg is csúnya, szerethetetlen ember vagyok, megértem a másik nemet, hogy nem vonzódik hozzám, és hol trágár módon és megalázva, hol diszkréten lekoptat. Nem az ő hibájuk, hanem az enyém, hogy ilyennek születtem. De miért kell másoktól (mind rosszakaróktól, mind például családtól vagy "barátoktól") is kapnom, hogy "Örökre egyedül maradsz", "Mikor lesz már barátnő?", "Csak nem alakul valakivel?", "Várjunk, hány nő is van az életedben? Anyád, meg a nagyanyád?", "(Ironikusan) De sajnálom, hogy messziről elkerül minden nő, mint ördög a szenteltvizet...".

B@sszus, elég sz@r így is, miért kell még rátenni? A családom is tudhatná, hogy soha nem lesz, elég csak rám nézni. Miért kell megkérdezni, különösen az ünnepi asztaloknál, rokonlátogatásnál, hogy elmondhassam, hogy "nem"? Minket miért nem lehet elfogadni, ha már a nagyon rossz tanuló bukdácsolók helyzetét is elfogadják, pedig az tényleg részben szorgalom kérdése...