Dobjam rá a fátylat, és adjam fel?

Én hasonló cipőben, de nem voltunk még együtt.

Egyik nap én vagyok neki a legfontosabb, egymással foglalkozunk, beszélgetünk, kitárgyaljuk az osztálytársainkat stb. Minden okés.

Már hasonlóan is beszélünk, átvettük egymás szavait / szókapcsolatait. Pár órán egymás mellett ülünk, és ugyan azt csinálja amit én, ugyan úgy tesz keresztbe a lábát, vagy ugyan úgy fordul stb, a lényeg hogy ugyan azt csinálja mint én. Volt hogy ráhajtotta a fejét a vállamra, ma megkért hogy kisérjem haza.

Aztán néha meg mint ha levegő lennék, szarik rám, nem érdeklem. Ha látom rajta hogy rossz kedve van, hiába kérdezek rá, nem mondja el. Van, hogy hiányzik már nagyon és ráirok fb-on, és tök jol elbeszélgetünk, van, hogy ő ír rám, és elmeséli az egész napját.

Néha meg vissza sem ír, még csak annyit se kapok hogy bocs nincs kedvem beszélni vagy valami.

Haza szoktam kisérni néha, illetve kirándulásokon, túrákon voltunk már kettesben, jó is volt (ne gondoljatok rosszra, csak beszélgettünk, de bizalmasabb témákról, és fizikailag sem voltunk távol egymástól)

De ha elhívom valahova, mindig lemondja, mert nem ér rá, tanul, fáj a feje, megfázott stb. Egyszerűen nem tudom rávenni egy találkozásra. Egyébként tudja hogy tetszik nekem, és ő sem csak ismerősként tekint rám. De egyszerűen nem képes előre haladni a kapcsoaltunk, nem akar eljönni sehova ha elhívom. Hiába kérdezem miért, nem mondja el.

Ez már megy egy ideje, és úgy döntöttem a napokban hogy nem érdekel, nem pazarlom rá az időt, ha akar valamit keresni fog. Én itt leszek ha végre eldönti mit szeretne, de nem futok utána, nem próbálkozok már ennyi visszautasítás után. Majd ha akar lép valamit.

Erre ma megkért hogy kisérjem haza, szóval én sem tudok kiigazodni rajta, nem tudom mit akar, vagy most mi történik :D Én nem akarok már küzdeni érte, csak akkor, ha egyértelmű lesz hogy ő is szeretné. Egyébként felesleges...