Van még rajtam kívül valaki, aki nem hisz a szerelemben?

Sziasztok!

A Csongor és Tünde című regény fő témaja a földi boldogság körül leng. Vajon tényleg a szerelem jelenti a boldogságot?

Ennek kapcsán kezdtek gondolatok motoszkálni a fejemben. Szerintem a szerelem nem feltétlenül jelenti a boldogság, míg a boldogság sem azonosítható a szerelemmel. Szóval a dolog kétoldalú, egyikből sem következik a másik.

A kérdés már csak az, hogy akkor mégis miért gondolja azt a legtöbb ember, hogy egyedül nem lehet valaki boldog? Miért, két egymásba szerelmes ember lehet csak boldog? Na és aki egyedül van? Véleményem szerint, aki egyedül, "önmaga társaságában" nem boldog, egy párkapcsolat sem hozza meg számára a boldogságot.

Lehet, hogy azért gondolom ezt, mert még nem voltam szerelmes, ezt nem tudhatom igazából.

Viszont most úgy érzem, hogy én soha nem is leszek szerelmes. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy két ember ennyire szereti egymást és az egész szituációt egyszerűen abszurdnak tartom.

Tökéletesen jól megvagyok egyedül is és szeretném is ezt a magányt megtartani. Szépen, nyugodtan, rendezgetem a kis dolgaimat, megvalósítom az álmaimat, vágyaimat, amiket elterveztem azokat véghez is viszem és ennyi. Úgy érzem ennyi elég ahhoz, hogy én boldog legyek.

Nem tudom elképzelni, hogy én valakit annyira szeressek, hogy az már szerelem legyen. Valahogy nem megy.

Volt egy barátom (egy hónapig) és ez az egész akkor kezdődött, vagyis utána, miután szakítottam vele. Véget ért, én pedig felszabadultam, újra szabadnak és nyugodtnak éreztem magam. Azóta ez nem is változott, pedig már lassan egy éve ennek már. Nem is nagyon érdekelnek a fiúk, mindent feltettem egy lapra és csak a sulis dolgok foglalkoztatnak. Most úgy érzem nem szeretnék senki kedvéért lemondani a szingli létemről.

Valaki volt már hasonló helyzetben? Mi a véleményetek erről?

Egyébként 18 éves lány vagyok.