Véletlen csodák vagy valami sorsszerű? Mikor már szó szerint összeomlik minden a semmiből visszatér belém a remény, meg a béke érzete, hogy nekem így jó és kész?

Azt, hogy mi történt le se írom, mert fel se fogom, hogy ilyesmi létezik és nem is akarom kiadni több okból sem, maradjunk annyiban, hogy nagyon jó dolog csak mégis titok, mert még ha a neten keresztül is aláznak, az is fáj.

Mondjatok nyámnyilának, de esküszöm nem értem és volt hasonló valakivel?

Mikor azt hittétek itt a vég, erre elkezdődnek a dolgok?

Mikor csak pazaroltok családra, barátokra, bárkire.

Utoljára főztem itthon is mint egy hülye gyerek.

Ha anyukámnak ez kellett ám legyen, mindig ilyen volt, csak a barátnői, a társasági élet, apum is emiatt lépett le tuti de én ebbe lassan belerokkantam.

Nagyon papucs vagyok, szolgálat kész, s így összeakartam tartani ami nem is létezik.

Volt a nagyim aki törődött velem azt cső, így nőttem fel és mindig menekülni akartam csak magam nem volt hozzá erőm.

Belebetegedtem, hogy főzök itt unokaöcséimre, húgomra mint egy rabszolga, mert nem csak női rabszolgák vannak és még csak meg se köszönik.

Telefonnyomkodás közben kisétálnak anélkül, hogy Csá.

Persze sose alázkodtam meg, de csináltam mindent.

De ennek vége, már úgyse bírtam a sok sznob ál-művészt, a gagyi filmjeiket, az állandó sírásukat a múlt miatt, hogy ki halt meg meg ki nem.

A pénzimádat, a hajtás, a nyugalomnak még csak a hírből se ismerése.

Az állandó felszínesség, gőg, nagyképűség míg próbálják belém nevelni azt amik ők sokszor ráadásul sikeresen.

A kapkodás, az, hogy egy filmet se bírnak velem kettesben megnézni.

A beteges dolgaim, hogy névtelen akarok maradni, hogy nincsenek barátaim mind visszataszító volt szemükben.

A hazugságaim, a sok védelem, hogy lelépek és magam kezelem a dolgaimat.

Ilyen vagyok, ezt egyesek sose fogják fel.

Mások?

Úgy érezni, hogy a világ ami körbevett titeket, család mindenki maga a színtiszta méreg?

S ekkor jött valami?

Vagy mi volt?