Miért nem adom már fel, ha csak fájdalmat okoz?

Lassan négy éve lettem "hű de nagyon" szerelmes valakibe. Alapvető korlátai vannak bárminek is közöttünk ami több mint a barátság. Nem az ő hibája. Itt velem van a baj, de ebbe ne menjünk bele. Velem több szempontól is a baj van.

Normális emberfia pár hónap után azt mondja : "Oké, ez most nem jött össze". Maximum egy év után, de nem, nekem négy év után még mindig nem sikerül. Esküszöm, én próbálkoztam. Nem gondolni rá. Nem beszélni vele. Egy ideig sikerült is tartanom, de ahogy újra találkoztam vele, előröl kezdődött minden szarság.

A baj az hogy minden nap látom. Soha nem éreztem még így senki iránt, és jelenleg úgy is érzem ilyen mértékű vonzódást nem is leszek képes mégegyszer érezni.

Mivel több nem, az vagyok neki ami lehetek, az egyik legjobb barátja. Így legalább beszélhetek vele. Tudom mi van vele. Régebben ez elég nehezen ment, de hajlandó vagyok feladni magam. Ha már én nem, ő legalább lehessen boldog.

Már eljutottam odáig hogy nem akarok nem-szerelmesnek-lenni. Minden ellenére áldom az eget hogy ő a világon van, és ha már meg nem érinthetem, legalább nézni nézhetem.

Ti mit tennétek a helyemben? Elpazarlom az energiám? A fiatalságom? Aki átélt már ilyet, hogy kecmergett ki belőle?csak az elszakadás segít? Vagy lehetne hogy majd egyszer, csak barátként szeressem, és ne okozzon fájdalmat?

Egy holtbiztos.Soha nem tudhatja meg mit érzem, hogy mennyire boldogtalan vagyok.