Szerintetek is bizarr, hogy 17 éves létemre még sosem voltam szerelmes "elérhető fiúkba", sőt még csak nem is nagyon tetszetek, viszont folyamatosan irgalmatlanul erős "plátói szerelmeim" vannak?

Sziasztok! Mármint, ugye ebben a korban az lenne az "ideális", ha suliból innen onnan habarodnék bele emberekbe és a barátnőimmel vihogva tárgyalnánk a "szerelmi ügyeinket" és együtt izgulnánk, ha az illető a közelünkbe keveredik... Ha úgy vesszük, nem maradok ki ezen szituációk "életre szóló örömeiből", ugyanis a többiek minden hónapban másik srácba bolondulnak bele, így dúskálok az élvezetes "Szerinted bejövök neki?" típusú beszélgetésekbe, csupán akkor van gáz, ha valaki pusztán kíváncsiságtól és jóindulattól vezérelve megkérdi,hogy "És neked tetszik valaki?". Na, ilyenkor alapesetben nemes egyszerűséggel azt szoktam felelni, hogy "perpillanat senki", hisz akármennyire is megbízok a csajokban és ismerjük egymást, szerintem lazán zárt osztályra záratnának, ha bevallanám, h "Aha, igen, de ha csak a Jóisten nem tesz csodát nem hiszem, hogy bármi is lesz belőle, mivel az illető már 200 éve halott, vagy pusztán "valójában nem is létezik"(pl. filmes karakter). Ám mikor már huszadszorra ismételem, h "nem, nekem aztán senki sem" akaratlanul is kezd "gyanússá" válni a dolog, így egy fél órás "na, mond meg nyugodtan, tudod, h nem mondjuk el neki,stb.) uszulás után általában be szoktam kamuzni egy random nevet, azzal a kiegészítéssel,hogy nem ismerik a "szerencsést"...

Lehet, hogy egész életemben így fogok "roskadozni" a plátói szerelmek súlya alatt, szenvedve a tudattól, hogy azt az embert, akit teljes szívemből szeretek sohasem fogom tudni még csak távolról sem megpillantani és rámosolyogni, másrészt pedig attól, h a minden ember, még a legközelebbi barátaim előtt is folyamatosan "titkolóznom" kell, hogy ne nézzenek őrültnek?

Szerintetek mit tudnék tenni, vagy van esélyem arra, hogy idővel "normálissá váljak"?