Hogyan lépjék túl rajta? 16/L

Azt mondják az első szerelem nagy nyomot hagy az emberben.

Ha úgy érzed, hogy tényleg nagyon megvisel ennyi idő után is menj pszichológushoz.

Bár szerintem normális az érzés, ugyanis átvágott, te pedig szeretted.

Átvert? Vagy hittél/feltételeztél dolgokat, amiknek a valóságalapja nem volt meg, ill. nem következtek be?

(mindig az elvárásokból lesz a csalódás)

Négy nap az semmi, négy nap alatt ki sem derül, hogy a fejben festett álomképhez, nem valós személyhez képest hol tér el a tényleges egyén, aki az illető a valóságban.

Neki oka volt próbálkozni veled, különösen, ha "lányfaló": egy újabb pipa azok szemében, akik szerint 4 nap szinte semmi után már elmondható, hogy jártatok (de még csak ismerkedés se volt), ahogy oka volt odébbálni.

Neked okod lett volna hozzá tartozni bizonyos nem valóságos szempontokból, így a saját nézőpontod szerint ok nélkül hagyott ott.

Hadd meséljem el a (majdnem) valóságot: elképzelted egy neked tetsző srácról, hogy fantasztikus, egyben általad vágyott képességekkel, tulajdonságokkal rendelkezik (holott valószínűleg egyikével sem az elképzelteknek). Azaz egy nem valós személyiséget, amit hozzárendeltél egy létező személyhez.

Egy napon a létező személy odajött hozzád, amit - a szerelem vak ugye - úgy láttál, mintha az általad elképzelt ideális személy lépett volna irányodban. Eltelt a 4 nap ezzel-azzal. A valós személy érdeklődése más irányba fordult, és elment. Viszont, mivel az általad elképzelt ideális személy, a nem létező, akiről azt ugye nem képzeled, hogy elhagyhat, hanem, hogy odavan érted, az bizony szertefoszlik a hús-vér másikkal együtt.

Tehát a megértendő, hogy akit szerettél/szeretni véltél, az egy olyan tulajdonságkupac, amivel feldíszítetted a neked tetsző embert, aki meg csak az, aki. Attól lett az illető értékes, amit te adtál rá. Ezen a vonalon gondold át - szerintem.

Az első szerelmek ilyenek, aztán idővel az ember jobb esetben hajlandó a másik valós személyét is észre venni, elfogadni, csodák (el)várása helyett.

Mert sajnos az ember véges, az sem egy jó, ha az illető nem az, aminek hittem, de az sem, ha azt hiszik rólam, hogy türelmem, egyebem végtelen, miközben az utolsó erőmnél tartok, és lassan összerogyom a közös, vagy akár saját nehézségeim alatt.