Mélyen belül fáj, hogy egy haverom tőlem kér szerelmi tanácsokat. Talán szerelmes vagyok belé?

(én 16/L, ő 16/F)

Egy éve osztálytársak vagyunk, most tizedikesek. Haverkodni nyár elején kezdtünk e-mailben. Regényt ír, a segítségemet kérte. Azóta bevont a baráti körébe, voltunk párszor sétálgatni, étteremben ebédelni négyen-hatan. Nem tudok igazán azonosulni a stílusukkal, de próbálkozom, hogy ne maradjak egyedül, barátok nélkül.

Egy ideje a kérdéses haver félrevonulgat a többitől, hogy négyszemközt beszélhessen velem. Azt mondják, szerelmes lett az egyik lány osztálytársunkba, de ő azt bizonygatja, hogy csak szexuálisan vonzódik hozzá. Ugyanakkor nekem megvallja, hogy egy intelligens és értékes embernek tartja ezt a lányt, de fél, hogy ha ezt mondja, be fogja igazolni azon tévhitüket, hogy szerelmes belé. Próbálom arra sarkallni, hogy ne fojtsa el az érzelmeit, gondolja ezt át, mert lehet, "csak-azért-se" akar szerelmes lenni, nehogy a többiek ezen élcelődhessenek, esetleg "kicikizhetnék" vele őt. Ha pedig úgy érzi, nincsenek romantikus érzelmei, akkor ne idegeskedjen rajta, akkor se, ha a haverjai igen.

Mostanában (e hét környékén talán, azaz az elmúlt két napban) úgy éreztem egy csoportos facebook beszélgetés során, hogy felesleges vagyok én ott. Ezzel nem is volt baj, csak olyan volt a téma, ami az érdeklődési körömön kívül esett, szokott ez így lenni. Ma délután pedig elkezdtem nagy feneket keríteni a dolognak. A kérdéses haver rám írt privát üzenetben, hogy már hiányzom neki, egész nap nem írtam, majd szeretne velem "lelkizni". Nem mondom, ez meghatott, ugyanakkor meg is döbbentett: "lelkizni"? Ezt a lányok szokták inkább művelni, furcsa ezt egy fiútól hallani (ez esetben írni), pedig ez a fiú nem az a "lelkizős" típus.

Egy órája rossz a hangulatom. Azon őrlődöm, talán az, aki szerelmes, az én vagyok. Rosszul esik egy másik lányról beszélnem vele, és a legkisebb, legjelentéktelnebb kedves szava miatt is a felhők fölött járok.

Mint mondottam volt, egy éve vagyunk osztálytársak. A múlt évben még csak nem is köszöntünk egymásnak (ahogyan én a többiekbek se. Ha köszöntem, nem köszöntek vissza, így hát feladtam. Túl szerencsétlen vagyok én ehhez, csak az érettségi miatt mentem gimnáziumba, nem másokért. Azonban ő... Ő még nálam is szerencsétlenebb, én mégis sokat figyeltem. A hideg mindig kirázott, amikor matematikaórán mellettem ült, noha mindig vártam azokat az órákat; olyankor közelebbről is figyelhettem őt.

Egyszer történt, hogy angolóra előtt kevesen voltunk abban a teremben, így nem kellett odaállni amellé, akivel beszélgetni szerettünk volna, csak átkiáltani neki a padok felett. Két fiú a hat évfolyamos képzésre jelentkezett hetedikesek órarendjét tárgyalta ki. A kérdéses haver felkiáltott: " Ó, nekik van négy órájuk!". "Négy nekünk is van" - mondtam én. "De nekünk hét van, mármint..." -replikázott, mire én nevetve mondtam, hogy "Van nekünk is négy". Ő is elkezdett nevetni, a nevetésünk átragadt egymásra, nehezen tudtuk abbahagyni. Egy osztálytárs ekkor bejött, és megjegyezte, hogy "Ó, milyen forró lett itt a hangulat!" Akkor vettük észre, hogy a többiek nem nevettek velünk, csak mi találtuk viccesnek azt az apró félreértést.

Azóta is ezen az incidensen gondolkozom. Leginkább akkor veszem elő ezt az emlékképet, amikor szomorú vagyok, és gyors vigasztalódásra vágyom. Most viszont agyalásra késztet. Tényleg szerelmes lennék belé?

Nem tetszik a stílusa, a kinézete, a dadogása, se az, ahogyan mindig a szexről beszél (pedig szűz). Eddig nem is gondoltam rá, hogy szerelmes lehetek-e belé (bár fantáziálásaim voltak - nem testi -, bár, a többi osztálytárssal is már. Ez talán csak annak a kivetülése, hogy a haverkodás valamilyen szinten működik, csak sajnos a barátkozás nem), soha nem gondoltam úgy rá, mint potenciális kedvesre, ez a nap viszont olyannyira felkavart, hogy gondoltam, kiírom ide.

Valamennyire az is segített most a kusza gondolataimon, hogy csupán leírtam a helyzetet, de ha valaki válaszol is erre a kérdésre, segítve nekem, esetleg saját tapasztalatokkal alátámasztva, örülnék neki.