Folytassam, lépjek vagy szálljak ki? (Hosszú sztori)

(szlovákiai magyar)

Mindig is az a fajta lány voltam, aki szerette, ha sok mindent tud, és ezzel a tulajdonsággal jól is jártam, mert könnyen megtanultam mindent, ami érdekelt. A nyelveket kivéve.

De van egy nyelv, ami különösebben gondot okoz, a szlovák, pedig fontos lenne, hogy folyékonyan beszéljem. Megy a társalgás, bár picit gondolkodom beszéd közben, mit hogyan fogalmazzak, mondjak helyesen, ezért elég lassan megy.

A szlovák tanárom folyton kérdezget, piszkál, hogy beszéljek az órán, mert én többnyire csendben ülök csak. Körülöttem mindenki folyékonyan beszéli a nyelvet, és nem nagyon merem égetni magam, meg néha azt sem tudom, mit mondhatnék...

Volt egy hét, mikor elkezdtem azon a nyelven sorozatot/filmet nézni, könyvet/újságot (!) olvasni, hogy haladjak már végre! És mi történik... A sors összehoz egy sráccal, aki csak azt a nyelvet beszéli, amivel nekem annyi bajom volt. Szlovákul. Az elérhetőségemet kérte tök aranyosan, én pedig habogtam neki összevissza. Inkább szótlannak tűnhettem az ő szemszögéből, nem olyannak, aki nem tudja a nyelvet.

Odaadtam neki az elérhetőségemet.

Aztán vártam, hogy írjon.

Hogy elmondjam neki, nem olyan vagyok, amilyennek tűntem csak, nem tudtam, mit mondjak és hogyan.

Amint írt, meg is mondtam neki, hogy magyar vagyok. Két hónapja beszélünk.

Végtelenül aranyos srác. És TÉNYLEG mintha a sors küldte volna hozzám. Teljesen megeggyezik az ízlésünk, a természetünk. Imádnám, ha magyar lenne és úgy tudnék vele beszélgetni, de így... Persze, elbeszélgetünk, és értem, amit mondd, azzal nincs gond. Csak válaszolni neki. Hogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném. Elkezdtünk hangüziben beszélni, hogy gyakoroljak, de fogalmam sincs, mi lesz ebből.

Nem ülhetünk a telefon mögött, amíg meg nem tanulok szlovákul. Pedig ő nagyon aranyos, sosem mondta, hogy baja lenne azzal, hogy magyar vagyok, és segít, de bennem akkor is ott van, hogy... Nem mondta el igazából, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. De aztán persze ott van az is, hogyha nem akarna velem beszélni, már rég megmondta volna. Nem lenne ilyen nyitott. Viszont keres és komolyan érdeklem.

Utalgatott rá párszor, hogy kimehetnénk, mert amúgy simán megoldható lenne, de... Nem szeretném, hogy kínos legyen. Ott lennénk, de nem tudom, hogyan kezelné a helyzetet, mikor összevissza nyöszörgöm, mert nem tudom kifejezni magam, aztán meg ott van a kínos csend, amit amúgy jól viselek, ha ismerem az illetőt, viszont vele még csak akkor találkoztam, mikor összeismerkedtünk.

És nem tudom, mit kéne csinálnom.

Nem beszélgethetünk folyamatosan, amíg meg nem tanulok szlovákul.

Lépni úgy lehetne, ha kimennénk végre, de nem szeretném, hogy rosszul sikerüljön, mert ha annyira kínosan lesz, szerintem többé nem is beszélnék vele, vagyis lehet, hogy de, viszont már nem lenne olyan, mint azelőtt :/

Kiszállni fájdalmasnak tűnik, mert komolyan... Mintha a lelkitársam lenne. Teljesen ilyen emberre vágytam mindig.