A tipikus "legyünk inkább barátok"-ból lehet mégis valami?

Mindenre van esély, de a helyedben nem rá fókuszálnék! ( tudom rohadtul nem érdekel jelenleg senki más) de ez egy olyan dolog amiből nem lehet kijönni szerintem nyertesen. Nekem három ilyen vagyis 4 női barátom volt, de soha nem tudtam őket komolyan venni..egyet megakartam dugni és az is szarul sült el.

Barátságból egyébként lehet szerelem, viszont ne harcolj érte, mert annak nem igazán van értelme végülis te vagy a nő. Az már régen rossz, ha egy nőnek kell tepernie csak szarul jöhet ki belőle.

Ha ő tényleg nem akar semmit, akkor sajna meg kell szakítani a dolgot köztetek, mert így csak emészted magad, mert többre vágysz. Mond meg neki, hogy te többet érzel, és ezért nem bírod ezt már tovább, és ezért ne is beszéljetek inkább.

Aztán ne is gondolj rá, ne vágyakozz utána, ismerkedj más emberekkel, hátha mást megszeretsz, és azzal összejön valami :)

Régebben nekem is volt két fiú barátom, akik szerelmesek voltak belém.

Az egyik be is vallotta, hogy többet akar, de elutasítottam, mert nem akartam hülyíteni, mikor én nem tudom viszonozni az érzéseit. Látszólag tovább lépett, több kapcsolata is volt, de mind sorra mentek tönkre, mint kiderült miattam, mert ő továbbra is a barátom akart maradni és hát melyik barátnő akar csak a második lenni? Tudtam, hogy inkább velem lenne és csak azért van másokkal, mert velem nem lehet, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot. Szerettem, mint barátot és ezért úgy éreztem helyesnek, ha kilépek az életéből, mert így soha nem lesz értelmes kapcsolata. Utána még évekig próbálta velem felvenni a kapcsolatot, de nem válaszoltam neki. Már vagy 5 év is eltelt, már felnőttünk, mikor véletlenül elment mellettem az utcán, nem is köszönt. Örültem neki, gondoltam végre elfelejtett aztán látom, hogy rohan utánam, mint a bolond, mikor utolért csak megállt és nézett, meg se tudott szólalni, de mint aki nem is tudom mit lát, már már a sírás határán volt. Szörnyen éreztem magam, mert tudom, hogy nagyon megbántottam, de úgy gondolom az volt a helyes. Ha még évek után is ilyen reakciót váltok ki belőle, mi lett volna, ha folyamatosan a közelében vagyok?

A másik srác sose mondta, de igazából nyílt titok volt, csak én nem vettem észre. Együtt nőttünk fel, már ovi előtt ismertük egymást majd egy oviba, általánosba és középsuliba jártunk. 20 éves korunkig voltunk így együtt szinte napi szinten, én testvéremnek tekintettem, sosem láttam benne a férfit és szerintem ezt ő is tudta. Felnőttként, mikor barátnőimmel beszélgettünk ők mondták, hogy a vak is látta, hogy mi van és visszagondolva tényleg rengeteg apró jel volt, minden életkorban a maga módján látszott, hogy ő máshogy néz rám, de ha bárki megjegyezte mindig letudtam azzal, hogy hát "testvérek" vagyunk persze hogy rendes velem. Pedig oviban még mondta is, hogy szerelmes belém, meg adott nekem ajándékokat, de azt hittem azt már kinőtte. Ki tudja hányszor bántottam meg anélkül, hogy észrevettem volna. Sosem érdekelt, ha pl. nálunk volt, hogy meglát e törölközőbe, amég bemegyek a szobámba, mert én sem gondoltam semmit, mikor egy szál gatyába láttam őt. Mit érezhetett, mikor boldogan újságoltam neki, hogy összejöttem XY-nal (mikor megtudta ott is hagyott az utcán szó nélkül, de nekem ekkor sem esett le), mikor minden héten kézen fogva sétáltunk el a házuk előtt vagy mikor neki jelentettem be elsőként, hogy összeköltözünk és jobban kiakadt, mint anyám. Bűntudatom van ezek miatt, mert nem vettem észre, de ha tudtam volna sem lett volna belőle semmi. Max hamarabb távolodtunk volna el egymástól és nem felnőttként kaptam volna sokkot a felismeréstől, hogy mi volt a helyzet közel 20 éven át, igaz sosem vallaná be, ha rákérdeznék sem. (Pedig mennyien mondták a szüleinktől kezdve a random iskolatársakig, de én nem hittem el.)

Ilyen helyzetből senki nem jön ki jól. Én elveszítettem egy jó barátomat, a "testvéremre" pedig soha nem tudok már úgy nézni, mint régen. Ők meg éveket pocsékoltak el az életükből fölöslegesen várva, hogy hátha...