Veletek történt már ilyen?

15 évesek voltunk, mikor összejöttünk a barátnőmmel. 5. éve vagyunk együtt, tehát mindkettőnknek kimaradt az a vadul bulizós, ismerkedős, eszeveszetten párkeresős tizenéves időszak. Az a bizonyos rózsaszín köd kb. a 3. évig tartott, már inkább úgy tekintek rá, mint egy társra akit mindennél jobban szeretek és akivel le szeretném és tudnám élni az életem. Sajnos úgy fél éve elkezdtem hiányolni az izgalmakat és ami még nagyobb baj, hogy ez nem az ő hibája. A kapcsolatunk pillanatról pillanatra megújul, de én olyat szeretnék, amit ő nem tud megadni nekem.

Új suliba kerültem és megismertem egy lányt, akivel az első pillanattól kezdve tetszettünk egymásnak. Sokat beszélgettünk és egyszer elhívtam, hogy igyunk meg valamit a városban. Az este végén mindketten tudtuk, hogy mit szeretne most legjobban a másik, de egy hosszú és szoros ölelésnél több nem történt. Ezután megbeszéltük a dolgokat és én nem álltattam, ő ennek ellenére várt rám egy darabig. Egy fél éve már, hogy nem beszélünk (max. havonta 1x egy szia mizu?). Én állandóan csak rá gondolok, ő pedig gondolom éli az életét, nem tudok róla semmit.

Teljesen össze vagyok zavarodva, mert szeretem a barátnőmet, ha boldog az engem is boldoggá tesz, ha szomorú, akkor összeszorul a szívem és minden tekintetben mellette érzem a legnagyobb biztonságban és szeretetben magam. Nem szeretnél elhagyni. Emellett viszont sokat jár a fejemben a lány, akivel egyébként akkor sem tudnék elképzelni kapcsolatot, ha nem lenne barátnőm, mert elég felelőtlen életet él.

A barátnőmnek még ezekről az érzésekről nem beszéltem. Aki megpróbálná nekem megmagyarázni, hogy egy rossz és hűtlen fiú vagyok és a barátnőm jobbat érdemel, az inkább ne is fáradjon. Tisztában vagyok vele, hogy ettől még nem vagyok rossz ember. Arra vagyok kíváncsi, hogy aki volt ilyen helyzetben annak mi lett a vége? Vagy mit gondoltok, hogyan mondhatnám el a barátnőmnek?