Ez mennyire természetes? És mennyire vagyok bu--ó? (hosszú)

Szóval barátnőmmel távkapcsolatban vagyunk már lassan 2 éve és nem rég felhívott sírva NAGYON SIRVA hogy meghalt az apukaja. (15/L). Azt mondta hogy nem bírja tovább és azonnal menjek le mert nem tudja hogy mikor lesz öngyilkos. Azonnal elmentem ahogy tudtam. Az utolsó tömegközlekedési jármű este 8-ra ért be.(a barátnőm idáig nagyon szeretet engem és mindig csak én voltam neki sok nagy hülyeséggel de nagyon szeretet és látszott is idáig rajta) arra számítottam hogy mikor leszálltam a buszról akkor oda rohan hozzám sírva én pedig végre ott lehetek neki... Erre leszálltam a buszról és ott volt ő még egy fiú osztálytársa és 5 másodpercig atolelt utána tovább hülyéskedtek azzal a gyerekkel, jókat röhögött vele mikor mentünk hozzájuk a házba akkor is én mentem hátul és ő pedig a gyerek mellet ment és röhögött vele.aztan minden nap nappal hozzám se bújt ami érthető...Meghalt az apja a temetésre keszultunk . De nem bújt hozzám nem jött oda hozzám az anyukája alatt volt el... Velem kb CSAK esténként foglalkozott mikor csak mi ketten voltunk és már unatkozott. Akkor mondta egyedül a nevemet akkor szólt hozzám akkor éreztem csak egyedül hogy számítok most itt talán valamit. Aztán volt szülői. Elmentünk a kollégiumba és mikor oda értünk pont vége lett az osztályanak az óráinak ÉS Ő hozzájuk oda rohant sírva a fiukhoz lanyokhoz mindenki átölelte és nekik sírt és látszott hogy neki fontosabbak az osztalytarsai. Aztán én végig kísértem ezt a lányt a suliba és sokszor mikor csoportba mentünk akkor ő ment elöl és észre se vedte hogy én nem is vagyok mellette csak ment és beszélt az osztalytarsaival hozzám néha szólva ha egyáltalán eszre vett . Mesélte nekik hogy úgy várja már hogy ő is vissza menjen minnel előbb és hulyeskedjen velük . Én közben sírtam a hatterben titokban sokszor de annyira hogy ne vegye észre senki főleg ne a barátnőm mert most halt meg az apja. Nem veszekedhetek vele ezért és nem okozhatok főleg most rossz érzést neki. Aztán szülői után elköszöntek a szuloktol a gyerekek és mi is a gyerekektől és a barátnőm mondja egy gyereknek hogy nézd milyen szép a mosolya ennek a fiúnak...NAGYON jó kedve volt közbe és engem még mindig nem vett észre . Akkor már majdnem ott sírtam tényleg hogy én ezért jöttem el. Utána végre elköszöntek és a kocsi felé se szólt hozzám inkább egy szülővel beszelt... És még nagyon sok minden... A temetés azóta már volt még náluk vagyok. Vasárnap megy vissza a koliba én meg megyek haza. Egyenlőre azt érzem hogy szívből ideges vagyok a barátnőmre. És nem tudom mennyire természetes reakció ez egy 15 éves lanytól.probalom megérteni...De regebben én voltam neki és én értem sírt hogy ne hagyjam el a hülyeségek miatt mert szép dolgokat csinált nekem . Arra számítottam hogy majd nekem fog sírni hogy milyen egyedül van és ehelyett mindenkinek sír én meg mintha itt se lennék. A temetésen leültek az emberek és a rokonai megkerdeztek a baratnomtol hogy üljenek e odébb hogy én elférnek. Azt mondta nem kell.. és fapofaval. Én semmit nem jelentettem neki. Pár osztálytársa jött a suliból és velük többet elvolt mint velem.És nagyon sajnálom tényleg. De én úgy érzem hogy kiderült hogy igazából nem is szeret annyira mint amit beadott...Olyan nekem mint egy démon ez a lány... Olyan szép és szerelmes vagyok belé és a jót látom benne főleg ha csak velem foglalkozik( = nem nem velem foglalkozik. Tehát én szoktam vele)amitől még szerelmesebb leszek bele a testébe ami gyönyörű formás és csoda bárhová érni és hulyulni vele de a hülyeségek amik később elojonnek...Nah azok...Mint egy demon. Mennyire természetes ez? Mennyire értsem ezt meg vagy mennyire ne?