Mi ilyenkor a teendő? Helyes-e, amit csinálok? (Hosszú lesz! )

Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy kiírjam ezt a kérdést, pedig már régóta fontolgatom. Tudom, hogy valószínűleg fognak savazni, de mielőtt ezt bárki megtenné, próbálja kicsit beleképzelni magát a helyembe és ne úgy ítéljen, mint aki soha nem csinált hülyeséget.

Már több, mint egy éve vagyok BOLDOG kapcsolatban, ami nem azt jelenti, hogy nem voltak nehézségek és viták, hanem, hogy alapvetően kiegyensúlyozott és vidám hangulatban létezünk egymás mellett. Nekem a barátom volt az első, én is neki, azóta a szex elég fontos szerepet tölt be a kapcsolatunkban, de persze nem elsőrangú és nemcsak azért vagyunk együtt. Ezt nem fogom bizonygatni, legyen elég annyi, hogy én tudom. Amúgy lányként nekem van rá nagyobb igényem, úgyhogy még az sincs, hogy kihasználna, ráadásul egykorúak vagyunk.

A lényeg, hogy nagy a boldogság annak ellenére, hogy a szüleim amúgy sem szimpatizáltak vele, egy ideje meg annál kevésbé. Volt köztük konfliktus bőven és nem azt mondom, hogy a barátom helyesen kezelte a helyzetet, de a szüleim is rettentő gyerekesen reagálták le az egészet. (Beszéltem az iskolai diáktanácsadóval, igyekeztem hitelesen elmondani mindent, bár elkerülhetetlen volt, hogy kicsit ne a barátom felé húzzak, pláne úgy, hogy nem kifejezetten rózsás a kapcsolatom a szüleimmel, főleg anyukámmal. Kaptam pár tanácsot, hogyan kezelhetném a viszonyunkat, mert a tanácsadó szerint se normális anyukám hozzáállása és még ő is elcsodálkozott azon, ahogyan a barátom üzeneteire válaszolt.)

Bár most nem is ez a lényeg, úgyis mindig mindenki a szülők igazát védi, mert még nem próbálta, milyen velük élni. (De majd később hogy fogom bánni, tudom-tudom...) Nem panaszkodni akarok, mert amúgy mindent megkapok, amire alapvetően szükségem van és lehet, csak nekem túl nagyok az igényeim, hogy megértést várok a szüleimtől és, hogy ne csak akkor kezeljenek és büntessenek úgy, mint egy felnőttet, amikor elszúrok valamit.

DE! Az igazi ok, amiért ebbe a témába írtam az, hogy van egy srác, aki NAGYON (és itt ezen van a hangsúly) szerelmes belém. Ő szlovák és az iskolám által szervezett diákcsere programban vett részt már tavaly is, meg persze idén, úgyhogy összesen négy hétig látott élőben. A durva az, hogy egy év alatt leadott 28 kilót (nem, nem én mondtam neki, hogy csinálja, egyszerűen bennem talált ambíciót), kigyúrta magát, növeszti a haját (csak futólag említettem, hogy jól állna neki), megtanult gitározni (én is gitározom már pár éve), de amúgy zongorázik és bizonyos időközönként a fejébe veszi, hogy zenél nekem valamit. Ilyenkor felveszi és elküldi nekem a videót, de volt, hogy lerajzolt (képzőművészetibe jelentkezett, jól rajzol), szóval teljesen kész szerencsétlen. Amúgy egy évvel fiatalabb, de ez abszolút mellékes, mert egyrészt nem látszik, másrészt nem erősségem a kor megsaccolása.

Facebookon szoktunk beszélgetni. Persze mondtam neki, hogy nem lehet köztünk semmi, mert én a barátomat szeretem szerelemmel és persze őt is nagyon, de nem úgy. Felfogta, legalábbis nekem úgy tűnik, nem is erőlteti a dolgot, csak azt mondta, hogy nem akar elveszíteni, szeretné, ha továbbra is beszélgetnénk, mert élvezi a társaságomat... Tényleg nem tudnék rá úgy tekinteni, szinte mindenben különbözik a barátomtól. Anyukám nagyon oda van érte, természetesen állandóan mondogatja, amikor a barátomról van szó, hogy bezzeg a szlovák cserediák, meg hogy milyen úriember, meg, hogy művész...szóval ő az atyaúristen anyukám szemében, a barátom meg az antikrisztus. (Megj.: Anyukámnak eddig mindig akadt valami problémája az eddigi barátaimmal, még ha az elején az egekbe is dicsérte őket.)

Nem tilt tőle, bármikor átmehetek hozzá, ő is átjöhet (bár ezt az opciót kerülöm), de érzem, hogy egyáltalán nem örülnek neki.

Visszatérve a lényegre: Én nagyon úgy érzem, hogy azáltal, hogy jóban vagyok vele, válaszolok az üzeneteire (általában ő ír nekem), csak hátráltatom abban, hogy találjon valakit, aki viszonozni tudja az érzéseit. Mert én nem tudom. Jól néz ki, sokban hasonlítunk, el tudok vele beszélgetni, de részemről ez nagyon felszínes. Mármint...csak egyszer-kétszer beszéltünk komolyabb dolgokról, akkor is ő szerelmet vallott, én meg igyekeztem finoman visszautasítani, amúgy naponta megy ugyanaz a sablonszöveg. Ez így neki csak céltalan vergődés, mert nem fogom miatta otthagyni a barátomat (mellesleg egy pillantással meg tudnák ölni egymást).

Nem tudom, mit kéne csinálnom. Jó-e az, ha megszakítok vele minden kapcsolatot (természetesen magyarázattal) és ahelyett, hogy még ki tudja meddig kéne néznie, ahogy helyette valaki mással vagyok boldog, inkább teszem ki ennek (biztos vagyok benne, hogy nagyon kiborulna, kimondottan érzékeny művészlélek), hogy túl tudja tenni magát rajtam?

Amúgy nem vagyok egy nagy szám. Mármint nem értem, hogy mit eszik rajtam annyira.

Megértést szeretnék kérni, nem azt, hogy mindennek elmondjatok. Így is elég szar alaknak érzem magam. A tanácsoknak örülök, a tapasztalatokat is szívesen meghallgatom.

Előre is köszi!