Ebbe bele lehet halni?

Igyekszem a legrövidebben megfogalmazni ezt a dolgot, bár lehet, hogy ez lesz az a hely, ahol kiadok magamból mindent, most senkivel sem tudom még ezt megbeszélni. Szóval ne haragudjatok ha hosszú lesz.

A problémám egyszerűnek tünhet, mindenki átesik rajta, de mindjárt belemegyek jobban. Kicsivel kevesebb mint egy éve jöttem össze a barátommal. Nem az elsők voltunk egymásnak (ő egyébként idősebb nálam 3 évvel), de az első perctől, a megismerkedésünk pillanatában éreztem, hogy ez más lesz. Sokan ellenünk voltak, mikor összejöttünk (ennek története van, de a kérdésem szempontjából nem lényeg), de leküzdöttük ezeket a dolgokat. Úgy 9-10 hónapig minden tökéletes volt, úgy lángolt a szerelmünk, hogy azt nehéz lenne szavakban leírni. Mindig azt mondtam neki, hogy olyanok vagyunk, mint két félgömb: azok nem tudnak gurulni, de ha összerakják őket, akkor ez a labda gurul, és mindennek nekimegy. Rengeteg mindenen keresztül mentünk együtt (nekem elváltak a szüleim, neki volt egy autóbalesete - szerencsére semmi maradandó sérülést nem szenvedett, stb.), és mindenben ott voltunk egymásnak, úgy éreztem, hogy együtt elpusztíthatatlanok vagyunk, és mindent el tudunk érni...és ez így is volt.

Aztán történt valami, amire még a mai napig keresem a válaszokat, mert nem értem. Egyik napról a másikra valami megváltozott mindkettőnkben, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, vagy bármi is okot adott volna erre, de elkezdtünk pánikolni, és itt kiborult a bili. Folyamatosan ellenőrizgettük egymást, óránként felhívott, vagy én őt, a beszélgetéseink annyiban kimerültek, hogy "Hol voltál?" "Kivel?" "Hova mész?" "Mikor jössz?" Két hét alatt többet veszekedtünk, mint 10 hónap alatt. Sose volt tengernyi szabadidőnk (Neki ott volt a főiskola, nekem meg a gimi + anyuban is próbáltam tartani a lelket a válás után), de mindig megoldottuk, az utolsó időkben viszont nem ment, mindig találtunk kifogást.... Egyszóval romokban volt a kapcsolatunk, viszont szerettük egymást, és ezért foggal-körömmel kapaszkodtunk ebbe az egészbe. Ezért nem is gondoltam, hogy vége lehet, hisz úgy voltam vele, hogy a szerelmünk mindent legyőz, ahogy ezelőtt is. Aztán mégsem.

Két hete kérte, hogy beszéljünk. Elmondta, hogy imád, hogy volt már nem egy kapcsolata, de ilyen még sose, hogy mindennél többet jelentek neki...

De muszáj ezt megtennie, mert ezzel mindkettőnknek csak rosszabb lesz, küzdött érte mindennél jobban, de feladta, mert ami nem megy, azt kár erőltetni,stb.

Tudtam és láttam rajta, hogy minden szava őszinte, de ebben egy percig sem kételkedtem. Két hete szakítottunk, azóta úgy érzem, megszűntem létezni. Egyszer sem tettem ki a lakásból a lábam (sose mentem sehova, ha a barátnőim hívtak, a bizonyítványért is a húgom ment el), úgy érzem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. 6 kilót fogytam, alig eszem, mindig elítéltem azokat, akik bántották vagy vagdosták magukat, úgy gondoltam, nincs olyan szintű fájdalom, amire az a megoldás hogy bántsa magát valaki...most itt tartok. Azóta nem beszéltünk, elmondta hogy ki fog menni Amerikába, új életet kezdeni....

Elvesztettem a másik felemet, úgy érzem, hogy nincs értelme tovább semminek, nem tudom ezt kivel megbeszélni (a barátnőim ezt nem értik, egyikük sem volt még hasonló helyzetben, anyut meg nem akarom terhelni, van elég baja), nem tudom, hogyan tovább.

Feltehetném a kérdést, hogy volt-e már valaki hasonló helyzetben, valószínüleg ugyanaz lenne a válasz, az idő majd mindent megold. Tudom, sokmindent igen, de ez most reménytelennek érzem, úgy érzem, hogy nekem ez nem fog menni, túlságosan szeretem és túl gyenge vagyok ehhez...

Bármilyen véleményt, tanácsot, ötletet, akármit szívesen meghallgatok, és mégegyszer sajnálom, hogy ilyen hosszú lett.

Egy elkeseredett 17 éves lány