Nem tudom, hogy miként kéne ezt kezelnem. Szerintetek mit érezhet? Lejjebb mindent megtudhattok, ha érdekel.

Kicsit hosszú lesz a történet.

Szóval volt egy legjobb fiú barátom, egy évig voltunk nagyon jó barátok. Sokat jártunk át egymáshoz, sokat beszélgettünk, mindig megöleltük egymást, állandóan ugrattuk a másikat. Aztán jött a felismerés...hogy én többet érzek iránta. Ezt nem tudtam hova tenni, de nem is akartam. Féltem, hogy rámegy a barátságunk. És sajnos rá is ment. Neki más tetszett, de ezt nem osztotta meg velem, és ez nagyon fájt. Így hát mikor voltunk kirándulni, Budapestre mentünk és a telefonját őrizetlenül hagyta, a kódját tudtam, így hát belenéztem a beszélgetésébe azzal a lánnyal, akinek ecsetelte, hogy miként érez a kiszemeltje iránt...Ő nem jött volna rá erre, ha a természetemnél fogva meg nem mondom neki az igazat. Mérges volt nagyon, de ezt megértettem. És nagyon fájt az, amit tettem...bántam is rendesen. Egy hónapig még szenvedtünk azzal, hogy helyrehozzuk, de nem lehetett sajnos. Pedig mindent megtettünk. De ő úgy látta, hogy elfordultam tőle és hogy semmi szükségem nincs rá. Pedig ez nem így volt. Aztán volt a szülinapja és írtam neki egy levelet, amiben őszintén leírtam neki az érzéseimet. Másnap azonban visszautasított, ami iszonyatosan fájt. Eldobott engem és a barátságunkat amiatt a lány miatt, aki csak játszott vele. Sose szerette, mindig csak szédítette. Aztán itt kezdődött el életem legrosszabb 9 hónapja. A lelki kín és szenvedés. Látni, ahogy egy ember, akit nagyon szeretsz, teljesen feladja önmagát egy olyan lányért, aki soha a büdös életben nem fogja tisztelni és becsülni, szeretni meg végképp nem. Így lett a kedves, okos, humoros, őrült, segítőkész, megbízható,jól nevelt, tisztelettudó, őszinte, önzetlen srácból egy beképzelt, bunkó, mindenkinek csak rosszat akaró, nagyszájú, hisztis divatmajom.

Rengeteget veszekedtünk, napi szinten akár többször is. Állandóan beszólogattunk egymásnak, nem hagytuk békén egymást soha, mindig a másikat hibáztattuk mindenért, pedig mindketten hibásak voltunk...

De közben állandóan engem figyelt, azt hallgatta fél füllel, hogy miről beszélek, fél szemmel azt nézte, hogy mit csinálok, ha szóba került egy srác, a féltékenység jelei abszolúte fellelhetőek voltak. Vagy ha csak a haverjaimmal hülyültem, akkor is. Nagyon sokat szemeztünk, mikor bementem a suliba mindig végigmért. Volt olyan is, hogy nem is a szemembe nézett, hanem lejjebb is...

Csomó félreérthető jele, illetve tette volt. Néha a testbeszéde teljesen mást mondott, mint amit a száján kiejtett. Úgy zártam az év végét, hogy sikerült őt elengednem, viszont a moziban egy olyan filmet láttam, ami rádöbbentett arra, hogy ez nem így van. És Isten is küldte a jeleket, de vagy nem vettem róluk tudomást vagy azt gondoltam, hogy nem hozzá van közük. De lehet, hogy mégiscsak...

Igazából még mindig ebbe a lányba van belehabarodva, nem igaz, hogy nem látja át, hogy ő csak játszik vele...feladta az igazi énjét érte, egy olyanért, aki ezt sosem fogja megérdemelni.

Csak az egészben az a poén, hogy egy gimibe akar velem jönni...de ez senkinek sem tűnik fel, csak nekem. És a csaj egy teljesen másik helyre akar menni, éppen ezért nem értem.

Egyesek szerint a szíve mélyén ő tudja, hogy kire van szüksége...hát, nem is tudom. Én csak azt tudom, hogy nélküle a gimit nem tudom elképzelni.

Van egy csomó sztori, de már így is egy regényt írtam, szóval akit érdekel, az írjon privátban.