Szerintetek ez így normális dolog? Ugy érzem mintha saját magammal "szorakoznák" (kicsit hosszú bocsi)

Van egy fiú aki "tetszik" de ez nem csak úgy simán jott, hogy ránéztem es mondtam hogy "na, ez helyes gyerek nekem tetszik" ez úgy volt, hogy nekem egyaltalan nem tetszett ez a gyerek, sőt még ideálom se volt,és apám rengetegszer mondta hogy, helyes gyerek, normális gyerek, izzé stb stb.. és én mondtam apámnak, hogy mitt lát ebbe a gyerekbe? Egyáltalán nem helyes, meg ugy, én megmondtam az akkori véleményem, nade addig, addig mondogatta ezt apám, (nem direkt, mert semmi olyan gondolata nem volt, hogy össze hozzon a fiúval)amíg valahogyan kipatant a fejemből hogy ő nekem tetszik, mármint a fiú, és ugye ezelott a fiu előtt, nem tetszett senki, de én mindig is olyan egyedul ereztem magam, meg unatkoztam, és rájöttem most arra, hogyha pl ezzel a fiúval most találkozok, nem 4 hónappal ezelőtt, akkor én most erre a fiúra rá se tudnák nézni,mert nem tudom.. nem az esetem,nyár elején én mindig "hulye vagyok" es ugye ez az egesz nyár elején volt, de akkor ez így miért van? Én tudom, hogyha most találkoztam volna elsonek a fiúval, tenyleg semmi olyan gondolatom nem lenne, mert már nem vagyok olyan mint nyáron. És tudom hogyha most látnám tenyleg semmi olyat nem akarnék tőle, de én még mindig,még most is "ragaszkodok" hozzá holott tudom hogy ez nem szerelemből van, de még tetszésből se, tehát a saját fejemet verem átt, és nem tudok magamon ki igazodni, szerintetek mitcsináljak? Éshát bármennyire hulyenek hangzik ez a dolog.. tényleg így van.