Miért van "belekódolva" az emberbe az, hogy akkor kell a másik, akkor vágysz rá úgy igazán, mikor már nem kaphatod meg?

Hetekig dumálam messen egy fiúval, majd találkoztunk 1x, de aztán nem keresett. Nem hagyott nyugodni a dolog, rákérdeztem, hogy neki nagyon offos volt e a találkozó, vagy miért nem keresett, azt mondta, hogy nem nem azért nem írt, de este ír, csak dolgozik. Hát nem írt, majd csak másnap. Aztán beszéltünk pár szót, úgy mint eddig, de megint meghalt a beszélgetés miatta...aztán újból írt másnap, de a kérdésemre még mindig nem kaptam választ, ezért megmondtam neki, hogy mostmár kerek-perec mondja meg, hogy mit akar, vagy akar-e egyáltalán valamit, ha nem az se baj, csak tudjam és akkor ha úgy van akkor hagyjuk egymást békén. És leseenelt..mar több mint 1 napja. Az esik rosszul, hogy ennyire nem méltat, hogy tisztességesen lezárjuk ezt. Írni nem ír, de a snapeket ugyanúgy küldi Szerintem ez végtelenül gyerekes viselkedés. Azt is mondta, hogy nagyon nem szeret megbántani embereket. Szerintetek itt is az áll fenn és inkább csak kitér a válasz alól? Csak azt nem tudja, hogy így nekem sokkal rosszabb...Ja és én még így is összejönnék vele, mert egyszerűen ez a hülye érzés van bennem, hogy kell nekem, mikor látom, hogy nem kellek neki, akkor biztos, hogy teljesen oda leszek érte...