A "nagy művészek" magányosak?

Az emberek (művészek meg fogyasztók egyaránt) kapcsolata művészi alkotásokkal gyakran nagyon személyes, meg erősen alapszik olyan érzelmekre, amikre az adott műnem tűnik a legjobb outlet-nek, így elég tipikus jelenség egyrészt, alkotói oldalról: alkotással kifejezni saját negatív érzelmeket; másrészt, fogyasztói oldalról: ilyen jellegű alkotások iránt mély, személyes szenvedélyt táplálni. A dolog mindkét oldala tud nagyon terapeutikus lenni. Általános kijelentéseket viszont szerintem nem nagyon érdemes tenni. Mármint arról, hogy a "nagy művészek" ilyenek, avagy olyanok...

Egyik nagy kedvenc zenészem, Steven Wilson munkásságát pl. szinte egészében egy bizonyos rá jellemző melankólia, szomorúság, elidegenedés-érzet alapozza meg, és ez az érzelmi töltet az egyik legbevettebb kapcsolódási pont a munkássága, meg a rajongók közt, viszont saját bevallása szerint ő nem egy szomorú ember, nem nyomja semmilyen teher a vállát, meg nem elégedetlen a helyzetével, csak nagyon sokat jelent neki a szomorú zene, mint olyan (amivel amúgy együtt tudok érezni, én is erősen tendálok a sötétebb hangvételű, negatívabb érzelmekre alapuló alkotások felé, annak ellenére, hogy alapjáraton vidám természetű, meg optimista vagyok).

Ezzel szemben ott van John Coltrane (aki szerintem vitathatatlanul "nagy művész"). Aki őt ismerte személyesen, az tudta, hogy az egész életére rányomta a bélyegét az apja halála, és amennyire tudni lehet, ez a zenei önfejlesztésébe is durván beleitta magát, de szerintem neki ez pont totál nem hallatszik a zenéjén, még a rá alapból kevésbé jellemző balladás anyagain se.

És ez most csak két hirtelen eszembe jutó példa volt, valószínűleg minden nagy jelentőségű zenei előadó esetében többoldalas tanulmányokat lehetne írni arról, hogy a zenéjükben átadott egyes érzelmek vajon a személyes életük / lelki világuk melyik aspektusának a leképződése - de nem biztos, hogy érdemes...

Én azon a véleményen vagyok, hogy ideális esetben az alkotót, meg az alkotását érdemes annyira külön entitásként kezelni, amennyire csak képesek vagyunk rá. Végső soron, ha csak nem ismerjük konkrétan személyesen az adott művészt, akkor csak annyit tudunk róla, amit ő a tudtunkra akar adni, és/vagy ami egy, vagy több harmadik félen keresztül átjut tőle hozzánk, legyen az média, kollégák, utcai legendák, stb., és ha magát az alkotást nézzük, akkor az a fontos, hogy számunkra mit jelent, nem pedig az, hogy mi a legbevettebb/legreálisabb spekuláció annak kapcsán, hogy a művész milyen érzelem hatása alatt volt az alkotás során.

Ezt az egész kaotikus csapongást igaziból arra akarom kihozni, hogy ja, nyilván van valami alapja a művészeket övező "megkínzott lélek"-sztereotípiának, de nem érdemes túl komolyan venni, és az, hogy az egyes zenészekre mennyire igaz, nem kell, hogy befolyásolja azt az érzelmi töltetet, amit te érzel a zenén.

Ez így kategorikusan nem jelenthető ki. A kérdésed hiányos abban az értelemben, hogy "mely időszakban"... azaz mely időszakot kell ahhoz vizsgálni, hogy az elidegenedés, magányosság jellemző legyen a művészekre, és az ne legyen kreált, vagy akár divat.

A magányosság a zenében metafora! Az, hogy magányosságot érzel, nem a művész magányosságát jelenti, hanem a társadalom elidegenedését,adott esetben a politikai helyzet miatti elzárkózást. Pl Vietnámi háború. A számkivetettség legtöbb esetben vállalt dolog, egyes stílusokkal vele jár, de ettől még önmagában a művész nem magányos, pusztán annak a stílusnak akar megfelelni, melyben alkot. Ez lehet valóban magányosság, de az esetek többségében pusztán reakció a piaci igényekre.

Az a vicc jutott eszembe, mikor felsorolnak híres halottakat és azt mondják "én is elég rosszul érzem magam".

Én úgy gondolom minden ember magányos, minden ember egyedül van ha valami legbelső lényegét nézzük. Az emberek félnek ettől, azt gondolják rossz, pedig nem olyan rossz, mint amilyen nehéz ezzel szembesülni adott helyzetekben. Hiába a család, a barátok, a rajongók, mind csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a valóságról. Hogy a te életed, a te feladatod, a te küzdelmed. Hogy a jó és a rossz egyaránt része lesz az életednek, megkerülhetetlenül belefutsz ezekbe és egyedül csinálod végig, akkor is ha közben más emberek melletted állnak. Szerintem ez van a dalokban, és nem hiszek a "nagy művészekben" csak abban a képességben, hogy akinek el kell mondania a nagy érzéseket, az el is fogja tudni mondani, szegény művészeknek nem sok beleszólása van ebbe, nem is viselik valami jól.