Mi a véleményetek Jean-Michel Jarre-ról?

Az első 4 elektronikus lemezét szeretem (a kedvencem a Magnetic Fields, bár személy szerint a legjobbnak az Equinoxe-ot tartom). Kedvenc számom pedig az Ethnicolor I.

A Rendez-vous jó album lenne, de szerintem nagyon steril, a Revolutions inkább valami giccses nemtom mi a csuda (aminek azért vannak jó pillanatai), a Waiting For Cousteau egy része valami teljesen elszállt drogos ambient cucc (45 percen keresztül), a többi meg szintén giccses és steril. A Chronologie felemás, nem tetszik az egyértelműen kilencvenes évek eurodiszkós-technós hangzása, de vannak nagyon jó tételei. Azóta nagyjából nem vagyok képben vele, az Oxygene 2-t meghallgattam, szerintem erőlködés és gyenge, aztán az utóbbi időkből az Oxygene 3 egy egyértelműen nagy csalódás, amikor először hallottam, az első nagyjából másfél percben azt hittem, megint valami alapmű lesz, aztán felhangzott az az olcsónak ható vinnyogás, és utána már azt mondtam, oké, maradjunk ennyiben (amúgy a Part XX zseniálisan kezdődik az orgonával, ezért is annyira fájó, hogy amúgy nem tetszik az album).

Az Equinoxe folytatása meg még ennyit sem ér. Az Electronica... hát hagyjuk inkább.

Szóval nekem marad az Oxygene-Equinoxe-Magnetic Fields-Zoolook kvartett, néha-néha meghallgatom a Chronologiet, meg persze a The Concerts In China (nagyon szeretem annak az albumnak a keverését).

Amit nem szeretek, azok a különböző album-változatok (a Zoolook változatait a mai napig sem vagyok képes rendszerbe rakni, annyi van belőlük, más és más keverésekkel és sorrendekkel, nem értem, minek kellett ennyire kavarni, nyilván úgy érezte, beleszabadult a digitális Kánaánba, és lehet játszani a hangzással, na de mondjuk Marcus Miller basszusjátékát össze-vissza le- meg átkeverni... eh).

Az utóbbi időben több remasterelt kiadás jelent meg, botrányoktól sem mentesen (visszavont kiadás egyértelműen hibás nyomás miatt, zajos hangzás, élvezhetetlenné normalizált hangzással, rászabadítva a kompresszort is a hangerőháború jegyében - még talán a '90-es évek remaszterelt kiadásai egész jól szólnak). Szóval Jarre ma már szerintem a hírnevéből él. Abba kellett volna hagynia a kilencvenes évek közepén-végén, akkor talán még lett volna értelme mondjuk újrakezdenie öt-tíz éve.

Úgy tudom, a koncertjeire is elég sok a panasz. Én 1993-ban voltam a Népstadionban a koncertjén (Chronologie Tour), a kezdéssel késett olyan 3/4-1 órát, aztán lenyomta szigorúan az albumot, integetett és ment a dolgára. Nem mondom, látványos volt, de nagyon vártunk tőle valami kis Oxygene-t vagy hasonlót. Hát semmi ráadás nem volt, szóval mai szemmel egyértelműen csalódás és pénzlehúzás volt.

Befutott sztár, aki már megengedheti magának a nagy arcot és az igénytelenséget (Mike Oldfield hasonlóképpen állt rá a korai darabjainak és saját magának a lejáratására).

De attól a fentebb említett albumok szerintem a populáris elektronikus zene alapvető darabjai.