Valaki fel tudná nekem fejteni a Quimby Lámpát ha gyújtok c. számának a szövegét?

Dalszöveg

Bölcső csöngettyű és templom harang

A jelenlét annyi, mint posztón a rang

Kicsi pónikon lovagló kész életek

Vagy az arcomba prüszkölő véletlenek

No meg a gyerekkor kardfogú tigrisei

Apa taníts meg nagy vadat elejteni

És ha kérdik, hogy mi végre mennyi idő

Tán egy perc, egy óra, vagy pár esztendő

De utolér a múlt mint a mögöttünk hagyott jövő

Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő

Káprázat pusztán a történelem

Míg némán a vállára hajtom fejem

Elringat, marasztal, egésszé gyúr

Aztán únottan szétszed, mint legót az úr

Mi csak lessük a boldogság lábnyomait

És ha útközben találunk majd valamit

Arra kígyóbőrként húzzuk rá az időt

Még egy percet, egy órát, vagy pár esztendőt

De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő

Cicomázd fel a sorsot az mégiscsak előkelő

Lámpát ha gyújtok még jön rá bogár

De az utolsó fényevő csak sötétet talál

Csak sötétet talál

Mint egy cipősdobozba szórt marék arany

Elrejtve annyira haszontalan

Az az emberi elmében bújkáló zaj

A talpaink alatt nincs szilárd talaj

Ha a karodban nincsen már elég erő

És a szívéhez nem láncol egy szerető

Sem az Istenek gomblyukán nem látni át

Sem a nappal nem mutatja éjjel magát

De utolér a múlt mint a mögöttünk hagyott jövő

Cicomázd fel a sorsot az mégis csak előkelő

Lámpát ha gyújtok még jön rá bogár

De az utolsó fényevő csak sötétet talál

Csak sötétet talál

Lehet, hogy mellélövök vele, de próba. :)

"A bölcső csöngettyű és templom harang" - az élet kezdete és vége. Egy mondatban szerepeltetni ezt olyan, mint leírni az élet semmiségét, ahogy a következő mondatban meg is történik:

"A jelenlét annyi, mint posztón a rang." (szerintem ez inkább jelen - lét lenne). Képzelj el egy zubbonyt. Akárki felveheti, de minél több rajta a plecsni, annál nagyobb rangot jelez. Minél színesebben éled az életed, annál több az értéked, a tapasztalatod. Ha üresen marad a zubbony, akkor csak szürke kiskatona maradsz.

"Kicsi pónikon lovagló kész életek

Vagy az arcomba prüszkölő véletlenek" - az ember mindig azt hiheti, hogy eléri a céljait, mondván a póni is ló, ettől megnyugszik, de azért a póni nem egy mesebeli Pegazus. A "kész életek" ezt a megnyugvást jelenthetné, így az egész mondat a félig-meddig beteljesített álmokat jelképezheti. (Pilinszky a Meghatározásban úgy fogalmaz: "beszorúlva a semmi és valamiféle utánzat közé".)

"No meg a a gyerekkor kardfogú tigrisei.

Apa taníts meg nagy vadat elejteni!" - Régebben még voltak ilyen gyerekkori álmok. Ez az előző század gyerekeinek az álomvilága, amikor még indiánok meg cowboyok akartunk lenni, és szájtátva néztük a tévében a nagy vadakat marcangoló állatkákat... aztán már kardfogú tigrisek akartunk lenni. Ezt visszük tovább az életben is. A kardfogú tigris egy csúcsragadozó volt, példát mutatott az erejével és a többi kis jámbor állathoz mért fölényével. Pontosan erre törekszünk: mindig a legjobbnak, legerősebbnek lenni, ahogy apa, akinek - az ő sikereit látva - ez sikerült.

"És ha kérdik, mi végre, mennyi idő,

Tán egy perc, egy óra vagy pár esztendő" - Mennyi idő kell ahhoz, hogy célba érj? Egy letisztult elme nem tudja meghatározni. Mivel nem tudod azt sem, hogy mi fog történni veled a következő percben, ezért éppen annyira határozatlan a válasz is, mint maga a kérdés, aminek nincs tárgya. Ez olyan, mintha azt kérdezné valaki: Szereted? Valami vagy valami eszedbe jut a "szeret" szóról, de nem tudod, mire vonatkozik maga a kérdés, így nem tudsz határozott választ adni rá. Pontosan olyan bizonytalan, mint a boldogság, aminek majd nem sokára a lábnyomait fogjuk lesni.

"De utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő" - A mondat első tagja gyakran használt közhely, viszont a második tag megtekeri ezt az egyszerűséget. Hogyan hagyod magad mögött a jövőt? Tulajdonképpen ez történik folyamatosan. Utalnék a Jekyll és Hyde-ra, amiben elhangzik ugyanez más képpel leírva: "Kampókkal rángatta maga elé a jövőt, a múltat zsákban húzta maga után." Ki kell térnem erre, mert ezzel könnyebb magyarázni, bocs. :) A jövőt megpróbálod irányítani, kapkodod magadhoz az élményeket, a másodperceket, a pillanatokat, aztán a hátad mögé kötött zsákba gyömöszölöd őket, és vonszolod magaddal a jóval és rosszal együtt. A múlt tényleg olyan, mint egy zsák. Egy olyan teher, aminek a cipeléséhez az ember soha nem lehet elég fáradt. Jóformán mindent a tapasztalataink alapján szemlélünk, ezért vonszoljuk a zsákot. Gyakran kerülhetünk ismétlődő szituációkba, aminek a megítéléséhez elő kell rántanunk valamit a zsákból, hogy azt kezelni tudjuk. Másrészt vannak a zsákban döntések is, melyeknek lesznek következményei. Ilyenkor utolér a múlt. Az élet minden pillanatában döntéseket kell hoznunk, melyeknek a következményei elkerülhetetlenek. Nem biztos, hogy egy perc múlva köszönnek vissza, lehet egy óra, vagy akár pár esztendő.

"Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő." - Itt megint a posztón a rang.

"Káprázat pusztán a történelem.

Míg némán a vállára hajtom fejem

Elringat, marasztal, egésszé gyúr,

aztán unottan szétszed, mint legót az úr." - Ahogy élünk, telik az idő, és a velünk történt események történelemmé válnak. Emlékekké, melyeknek megítélése folyton változik. Egyes dolgokat megértünk, aztán újragondolva ismét szétesik minden. Próbálunk az életünkben logikát találni, mivel valahol azt érezzük, hogy az élet menete kauzális, ok-okozati. Próbáljuk logikusan megmagyarázni, hogy mindennek oka van, semmi nem történik véletlenül. Ez ellentétben áll az "arcomba prüszkölő véletlenek"-kel. Van, ami csak megtörténik, mégis logikát keresünk benne. Ez az ellentét sodorja az embert abba az állapotba, amikor már megfáradtan kénytelen lesz nyugtázni: "Isten útjai kifürkészhetetlenek." Bizonyos helyzetekben logikát keresni éppen ugyanazt jelenti, mint valamire azt mondani: véletlen volt. Mindkettő kifogás, a véletlent viszont nem kell alátámasztani észérvekkel.

"Mi csak lessük a boldogság lábnyomait,

és ha útközben találunk majd valamit,

arra kígyóbőrként húzzuk rá az időt,

még egy percet, egy órát, vagy pár esztendőt" - Mindenki a boldogságot keresi, és ezt abban látja, hogy apró örömökre törekszik. A boldogság utolérhetetlennek tűnik, így csak a nyomait tudjuk követni. Kisebb-nagyobb célokat tűzünk magunk elé. Amikor elérjük őket, akkor kitűzünk egy újat. A dolgoknak az idővel szabunk határt, mintha menekülnénk céltól célig, mielőtt az idő elfogy - mert véges ez, mint a kígyóbőr.. A kígyóbőr olyan, mint egy szűk tömlő, ami bennem szorongást vált ki. Képzeld el, hogy belegyömöszölnek egy szűk tömlőbe! Folyamatosan meg kell felelnünk mindenféle elvárásoknak, és ugyanilyen elvárásokat állítunk fel mindennel és mindenkivel szemben. A tömlő hossza éppen olyan meghatározhatatlan, mint a szóban forgó cél, mivel akármiről is lehet szó, mindenhez így állunk hozzá.

"Lámpát ha gyújtok, még jön rá bogár,

De az utolsó fényevő csak sötétet talál." - Ez szerintem egy személyes üzenet. Szerintem. :) Elég sok mindent kifejezhet. Az idő eljár felettünk, fáradunk, öregszünk, butulunk. Amit ma még belerágsz mások szájába, "lámpát gyújtasz" mások tudatában, az elkopik. Maga a tudat kopik el. Ma még tudsz beszélni az emberekhez, megértenek, egy csomó történést meg tudsz megmagyarázni, de egy idő után elfáradsz, és elhallgatsz. Rettenetesen fárasztó, ha ezer embernek ezerszer kell ugyanazt elmondanod. Ehhez a fáradtsághoz társul az öregedés is. A fényevők kiszipolyoznak, végül a lámpa kialszik... valaki éhes marad. És mindig lesz ilyen.

"Mint egy cipősdobozba szórt marék arany,

elrejtve annyira haszontalan

az az emberi elmében bujkáló zaj.

A talpaink alatt nincs szilárd talaj." - belső értékek. Én is sokszor hasonlítom az embert dobozhoz, amiben különböző értékek rejtőznek. Ezek az értékek mind haszontalanok, mint a marék arany, ha nem mutatod meg másoknak. Nem dicsekedni kell vele, csak viselni, hordani, és büszkének lenni arra, hogy vannak ilyen-olyan adottságaid. Senki nem fogja ugyanúgy értékelni, mint te, lesznek irigyeid, de ez az élet velejárója. Manapság az emberek többsége nem meri megkockáztatni, hogy nyíltan vállalja ezeket az értékeket, éppen emiatt is olyan kevés az eredeti egyéniség. Olyan ez, mint egy író, aki a fióknak ír. Lehet, hogy valahol a fiók mélyén lapul a következő bestseller. Ha nem vállalja, akkor semmit nem ér. Hogy miért fél mégis cselekedni? Mert semmi nem biztos. Nincs szilárd talaj. Szállni, repülni akar, de mégsem képes elszakadni a talajtól, az általa nyújtott biztonságérzettől - miközben tisztában van azzal, hogy az is csak illúzió. Ez a szembenállás okozza korunk emberének kettészakadását, depresszióját. Tudja, hogy többre hivatott, többre képes, mégsem mer cselekedni, mert mindenben bizonytalan, még saját pillanatnyi helyzetében is.

"Ha a karodban nincsen már elég erő,

és a szívéhez nem láncol egy szerető,

sem az Istenek gomblyukán nem látni át,

sem a nappal nem mutatja éjjel magát." - Erősnek kell lenni, nincs mese. A végső kétségbeesésben, amikor ráeszmélsz, hogy totálisan egyedül vagy, gyakran találkozol olyan gondolatokkal, melyek cseppet sem kellemesek. Félelmekkel, tettekkel kell elszámolnod magad előtt, és ha nincs benned elég spiritusz, vagy nem vagy magaddal elég őszinte, esetleg inkább sajnáltatni akarod magad (amihez rengeteg partnert találni manapság, mivel az emberek az empátiát összetévesztik azzal, hogy azt mondom, jaj, te szegény, szerencsétlen nyomorult pára), akkor a látótered iszonyatosan beszűkül. Mintha egy gomblyukon át akarnád nézni a világot. Minél lejjebb csúszol ezen a lejtőn, annál nagyobb csodára vársz, hogy felemelkedhess. Végül már semmi nem elég. Még az sem, ha éjjel felkel a Nap a szemed láttára.

Csak egy dolog bizonyos és egyre nyilvánvalóbb számodra: "Utolér a múlt..."

Aki hatalmas lovak hátán akar nagy vadakat elejteni, mégis beéri egy pónival a körhintán, annak szinte minden elérhetetlen álom marad, mivel soha nem fog tudatosulni benne, hogy vannak álmok, melyek tényleg elérhetők. Ez is ok-okozati tényező.

Aki kishitű, az egy gomblyukon át lesi a világot, benne a boldogság lábnyomaival. A kérdés az, ha egyszer megtalálja magát a boldogságot, vajon képes lesz-e átpréselni magát ezen a gomblyukon, hogy meg is érinthesse azt?

Örülök, hogy más is szeret szöveget elemezni, nagyon tetszett a fenti hozzászólás.

Szerintem kicsit más dalszöveget elemezni mint verset, mert a zene megadja az alaphangulatot, bár én pont ennél a dalnál azt érzem, hogy ez a szöveg eredetileg valóban versként született meg, és csak később lett hozzá dallam írva.

Nekem az első versszak inkább olyan mintha azt feltételezné, hogy születésünktől kezdve meghatározott a sorsunk. A templomharangról inkább a keresztelő jutott eszembe a bölcső és a csengettyű után. A jövő előre meghatározott, így lesznek "a pónikon lovagló" (gyerekek) "kész életek" is egyszerre, de erre rögtön érkezik ennek cáfolata is, mert ha így lenne nem jöhetne közbe annyi meglepő, váratlan esemény. Saját tudatunkban az idő bármely szakasza (múlt vagy jövő) mindig csak épp a jelen pillanat. Viszonyítás kérdése csupán, hogy maga a pillanat nem létezik csak múlt és jövő, vagy a múlt és a jövő nem létezik, csak a pillanat. Szerintem ezt jelentené a "posztón a rang" hogy a létezésünk nem több, mint amit mi elfogadunk annak. A gyerekkor is olyan, ami nagy mértékben képes meghatározni a jövőnket, ez az apa, tigris, nagyvad sorokra értendő. De az, hogy melyik múltbéli esemény, melyik jövőbeni eseményre hat, szintén nem tudhatjuk, csak azt, hogy egyszer majd hatni képes egymásra ez az időben elkülönült két pont, és közte mi már egyszerre azok vagyunk akik voltunk, és akik majd emiatt leszünk. :)

Szerintem ezért "káprázat csupán a történelem", mert az abban szereplő tények is a pillanatnyi megítélésünk szerint változhatnak. Talán a létezés értelme a boldogság lenne, de mi már annak is örülünk, ha csak valami ahhoz hasonlót találunk, és ott próbálunk időben minél tovább megmaradni.

Az utolsó rész meg olyan, mintha feladná az egész küzdelmet arra, hogy emberként valaha megérthetné ezt az egészet.

A versszakok közti "De utolér a múlt mint a mögöttünk hagyott jövő" az első rész után azt jelenti, hogy a múlt eseményei elkerülhetetlenül kihatnak a jövőre. A második rész után ugyanez a sor azt jelenti, hogy a boldog pillanatainkat sem tarthatjuk meg örökké. A harmadik rész után pedig egy megnyugtatás féle, hogy egyszer azért majd kiderül, mégis mi értelme volt nekünk itt megjelenni a végtelen idő egy rövidke szakaszában. A "Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő" meg kicsit kigúnyolja a létezésünk miértjeire tett kísérleteinket (eleve elrendelés, történelem, vallás), mert mind tudja, hogy messze áll a nagy egész megértésétől, de legalább megpróbálja, mert illik. Még akkor is ha közben tudjuk, hogy " Sem az Istenek gomblyukán nem látni át /Sem a nappal nem mutatja éjjel magát".

A lámpa lenne a léten való gondolkodás, a meggyújtása a kérdések, a bogár az ezekre kapott válaszok. De a legvégén, mikor nem tudunk feltenni kérdéseket, nem is lesz már szükségünk a válaszokra. Ha így értelmezzük, a "Csak sötétet talál" befejezésként nem is annyira szomorú.

Rég hallgattam Quimby-t, nem tudom miért, talán volt egy olyan érzésem, hogy ők zeneileg/szövegileg gyorsabban öregszenek mint én azt követni tudom, így most ezzel a Lámpát ha gyújtok szerzeménnyel is úgy vagyok, hogy talán majd egyszer ha ott tartok megértek belőle valami egészen mást. Így vagyok a blues zenével, meg néhány klasszikussal is. Nem elég a szöveget szétszedni és megérteni, vannak életszakaszok amikhez el kell jutni, hogy a mondanivaló (ha nem is teljes egészével, de részeivel) azonosulni tudjunk. És ez a másik fele az elemzésnek, hogy akaratlanul is beletesszük a magunkra vonatkoztatható tapasztalatokat, de ettől még nem lehet azt mondani, hogy mindenkinek másról szól a dal, mert én szeretném hinni, hogy a szerzők közölni akarnak valami egészen konkrétat. Néha. Talán. Nem biztos, de én mindenképp hinni szeretnék ebben. :)