Miért utáltatják meg az iskolai ének órákon a diákokkal a komolyzenét a tanárok?

Alapvetően nem ez a feladatuk, sőt szándékuk se. Inkább az a helyzet, hogy egy Justin Bieberen, meg Flo Ridán nevelkedett taknyosnak nincs olyan agykapacitása, ami a zenei hangokat, mint önálló kifejezési adatokat és esztétikai hordozókat értékelni tudja. Fogalmuk sincs a kompozíciókról, leütésekről, semmiről, nem tudnak az értékeléshez fogózkodót találni. A komolyzenék lényegében véve pedig egyáltalán nem harsogók.

A modern popzene és komolyzene közt olyan ellentét húzódik, mint a világ első plakátjai és modern tv-reklámok közt. Nem kétséges, hogy melyikkel lehet jobban eladni igaz?

Funkcionálisabb olyan zenét hallgatni, amivel átlagos közegben gátlások nélkül jól érezheti magát az ember, embertársak közt. A tömegízlést a 19. század végén Liszt Ferenc rajongás jellemezte, akkoriban természetes volt a komolyzene szeretete (a feltörekvő világi zene mellett).

1920 - Dzsessz, 1945-60 Rock n' Roll, Blues 1960 - Rock és leszármazottjai, 1970 - Funk és metál, 1980 - Disco és rap 2000 - Pop és techno, 2010 - Dubstep és indie.

Ennek birtokában kijelenthetjük, hogy a komolyzene a 20. század elején teljesen háttérbe szorult, erre az avant-garde rá is játszott. Ha kortársat tanít egy tanár, az mindenképpen szubjektív. Nincs megítélési alap adott zeneszerző zsenialitására, így nem tudják biztosan alátámasztani tanítására való érdemességét. Nekem speciel Hans Zimmer nyálas, de te taníttatnád. VISZONT bármennyire jó is nem hozott olyan forradalmi változást a kultúrában, mint személy, mint amilyet a popkultúra egyetlen robbanása is. Pl. több egyediség és formáló erő nyugszik a technoban (pedig semmibe nem nézem, mint stílust), mint egy kimunkált, tehetséges művész életművében. Az kevésbé számít mit tett le az asztalra, mint az, hogy azzal a kevéssel mekkora hatást volt képes gyakorolni a világ egészére nézve.

Az elején úgy értettem, hogy sokkal szembeötlőbb és befogadhatóbb egy egyyszerű, primitív harmónia egy gyereknek, mint egy virtuóz hegedűjáték Vivaldi Négy évszakjában. Befogadásra egy gyerek is képes, de értékelésre, mérlegelésre nincs ellátva adott szempontrendszerrel, ami idővel mindenkiben egyre komolyabb határokat szab.

Innen a modern plakát hasonlat. A régiek agyondolgozottak, tele felesleges díszítéssel a moderneken pedig elég valami szöveg, annak a folytonos sugallása és mégis viszik, mint a cukrot. Ugyan ez a helyzet a Vivánál, meg a Disney Channelnél, MTV-nél is.

Mai füllel is teljesen élvezhető a komolyzene, de ahogy az első is írta, egy bizonyos életkor alatt nemigazán befogadóak rá a gyerekek.

Amúgy köti a tanárokat a kerettanterv, nem úgy van, hogy azt tanítanak, ami jól esik nekik.

Nyilván foglalkozhatnának a 20. század mára meghatározóvá vált könnyűzenei műfajaival, sőt, a kísérleti zenékkel is, sokuk sosem lett ismert, de iszonyat nagy hatással bírtak tömérdek zenére. Csak nyilván nem fér bele a tantervbe.

Mert szar az oktatási rendszer és a pedagógusok sem éppen megfelelően gondolkodnak.

Zeneibe jártam, és egész sokáig ki nem állhattam a komolyzenét, mert olyan erőszakkal meg kényszerrel nyomták le a torkomon. Márpedig ami muszáj, az nem lehet jó egy gyerek szemében. Arról nem beszélve, hogy szerintem egy-egy zenéhez megfelelő hangulat kell. Egy lázadó kiskamasz pedig ritkán van olyan hangulatban, hogy átérezzen egy Mozartot.

Mi próbálkoztunk, és felvetettünk néhány modernebb elképzelést, Hanz Zimmert, Apocalyptica... erre a tanár közölte, hogy ezek modern, értéktelen szemét zajongások, nem zene. Nos... szerintem a saját szegénységi bizonyítványát állította ki ezzel. Felvetettük a gospelt, mint érdekességet, "mit ki nem találunk"...

A Bolero-t bezzeg másfél órán keresztül hallgattuk. Valami reklámnak az a zenéje, a mai napig feláll a szőr a hátamon, ha meghallom.