A nyolcvanas évek második felében készült dalok nagy részének miért van ilyen nyomasztó, kicsit szomorkás hangulata?

Ahogy a kultúra, úgy vele a zene is változik. Időnként korosztályról korosztályra. Ráadásul az adott koron belül is vannak eltérő stílusok, melyeket kihagyunk az elemzésből.

Minden kor átvesz dolgokat az előzőből, mert jónak tartja, és elhagy másokat, mert az nem tetszik belőle. S vannak a generációk fölött is nagyobb stílusegységek.

Az egyik ilyen nagy stílusegység a boomer korosztály zenéjével kezdődött. Ők - egy sokak számára élvezhetetlennek tűnő - komolyzenét, vagy az öregeknek szóló, avittnak számító dalokat váltották fel (a beat korszakban) egy - szerintük jobb - slágerzenével. Miközben akkor készültek nívós, csak rétegeknek szóló komoly rock zenék is (progresszív rock, pl. Pink Floyd). A slágerek még a mai napig is vannak, mert ki kell szolgálni akik akkor még fiatalok voltak, de megöregedtek. Lassan visszatérnek a régi nívós alkotások a fiatalok által élvezetten.

Egy korosztály is idővel beleun egy olyan zenébe, amely sokáig szórakoztató volt számára. Könnyű és fogyasztható műveket komolyabbak, a vidámabbakat szomorúbbak váltják fel. A 60-as 70-es évek butuska slágereit mélyebb hangulatú (nyomasztó?) zenék váltották föl, amely paradox módon felüdülést hozott az eluralkodó unalomba. Aztán újabb korok, módszerek, effektusok, előadásmódok következtek. Ez ma is változik, és terjedőben van egy olyan zene is, amely később (talán 20-30 év múlva) elavult komolyzenének tűnik. De ugyanez volt a régmúltban is, ha figyeljük azokat a stílusokat (gregorián, barokk, gáláns, bécsi klasszikusok, romantikusok, kortárs, stb.) amelyek formálták a zenetörténetet.

Szerintem ez Európára nem vonatkozik. Ránk, magyarokra igen.

Talán nem véletlen a mondás: "sírva vigad a magyar". Mi legtöbbször csak vernyákolunk, azután húzzuk az igát, ahogy addig. Rizsa, rinya van, tett semmi! "Jók vagyunk!"