Van olyan együttes, aminek utálod a zenéjét?

Van, de nem szívesen megyek bele, minek az indulatokat szítani. Leges leginkább az énekstílussal tudja nálam elvágni magát egy együttes, ha olyanról van szó, akik az általam kedvelt műfajban játszanak.

És nem árulok zsákbamacskát, az összes elektrós előadó zenéjét utálom, ez viszont kimondottan a műfajnak szól.

Az, hogy "utálom", az erős kifejezés, mert tudom, hogy nem nagyon van racionális, vagy morális vonzata annak, hogy nekem nem tetszik egy zene, és végső soron nem nagyon szoktam gondolkozni rajta.

Vannak zenék, amik nagyon távol állnak tőlem, de azokra pont azért nem nagyon tudok haragudni, mert nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönségük, egyszerűen nincs is meg az eszköztáram ahhoz, hogy érdemlegesen tudjam kritizálni őket - már csak azért sem, mert az ilyen előadók/stílusok megismerésére töredéke annyi időt/energiát sem fordítottam, mint a hozzám közelállókéra. Az meg szerintem önmagában nem kritika, hogy "idegesítő", vagy "olyan semmilyen", kell ahhoz tudni szolgáltatni valami kontextust, melynek fényében ezek a jelzők valódi tartalmat kapnak.

Az Adam Neely nevű zenész-vlogger csinált egy kétrészes videót egyszer erről a témáról, ahol azt boncolgatta, hogy az ember egy csomószor úgy istengizán haragudni nem is az olyan zenékre tud, amik távol állnak tőle, hanem az olyanokra, amik elméletben közel állnak egy általa fontosnak érzett zenei vonáshoz, csak "rosszul" közelítik meg azt. Ezt valamennyire én is érzem magamon... Az általam preferált zenék, különösen a szívemhez nagyon közel álló zenék jelentős részére jellemző egyfajta műfaj-ötvözés, határ-feszegető kísérletező jelleg, emiatt nagyon visszás tud lenni számomra, mikor egy előadóról úgy érzem, hogy ezt amolyan novelty-faktornak használja, és amúgy nincs identitása azon felül, hogy "nézzétek, olyan zenét csinálunk, ami X-et keresztezi Y-nal!". De ez megint csak olyan dolog, hogy bosszant maximum 10 másodpercig, aztán megszólal a racionális énem, hogy "nem tökmindegy?", és aztán nem gondolok rá többet.

És akkor ezek után felmerülhet a kérdés, hogy melyik esetet definiáljuk inkább "utálatnak"? A simán zsigeri szintű ellenreakciót, vagy az elvi alapokra épülő ellenszenvet? Számít-e egyáltalán? Nekem végső soron mindegy, sokkal szívesebben foglalkozok inkább olyan zenével, amit szeretek.

Szóval ja... A rövid válasz az, hogy Neoton Família.

(Amúgy nagyon tetszik, hogy az első válaszadó már hallott zenét a világ összes "elektrós" előadójától - jelentsen ez bármit is.)

Az első válaszoló vagyok.

Nyilván nem hallottam zenét az összes techno (leginkább ezt értettem elektrós alatt, de ide lehet sorolni akár a goát, akár a d&b-t) előadótól, de annyit már hallottam, hogy tudom, ha az első 1000 nem tetszett, az ezeregyedik sem fog.

De hogy egy példát mondjak még, ott van az o.s.i. Veterán rockzenészek alkotják, progrock berkeken belül nagy becsületük van. És olyan szinten átitják a zenéjüket az elektronikus elemek, hogy sok hallgatással sem tudtam megszeretni. És egészen pontosan meg tudom mondani, miért nem. :) de egyébként nem utálom őket, mert nincs miért.

Olyan ez, mint a paraj. Mindenki azt mondja, hogy ő egész máshogy készíti, kóstoljam meg az övét. Megkóstolom, és pontosan ugyanolyan spenót íze van mindnek. Egészen biztos vagyok benne, hogy legközelebb sem fog ízleni, kár is vele próbálkoznom.

Én szívből tudok utálni egy csomó mindent, de nem elsősorban a zene, hanem a szöveg és a hatás miatt.

Amikor azariah gitárosnak képzeli magát és térden állva szólózik, azon csak röhögök, mert a zenéje eleve f0s, de a szövegeit ártalmasnak találom. Amikor a burai a surmó haverjaival arra "tanítja" a gyerekeket, hogy szívjuk, vodkázzunk és b@sszunk, akkor eléggé kinyílik a zsebemben a szívlapát.

És sok ilyen kártékony majom van, akik lelkesen szennyezik az agyakat meg a szíveket, ezeket őszintén és tiszta szívvel még a mentőben is ütném.

Ki is találtam egy szuperhősös sorozatot, amiben ezek a férgek mind szánalmas paraszthalált halnak a titkos igazságosztó, Zombi Bartók keze által. :)