A híres, legendás együttesek, énekesek (Beatles, Rolling Stones, Bob Dylan, Elvis Presley) említhetők egy lapon a régi klasszikus zeneszerzőkkel (Mozart, Bach, Haydn, Beethoven)?

Hadd válaszoljak erre a kérdésre további kérdésékkel: Mit jelent az, hogy valaki "egy lapon van" a nyugati kánon legismertebb zeneszerzőivel? Miért fontos, hogy valaki az "ő szintjükön van"-e, avagy sem?

Tapasztalatom szerint az, hogy Beethoven, Mozart, meg a többiek a zene etalonja, egy olyan dolog, amit emberek csak úgy szeretnek mondani, akkor is, ha a leghíresebb műveiken kívül semmit nem hallottak tőlük, és megindokolni se nagyon tudnák, hogy miben merül ki a zsenialitásuk. A dolog simán csak bele van égve a kultúránkba, mint az, hogy okos ember = Einstein, nagy könyv = Háború és béke, stb. - mindenki kapásból megkérdőjelezhetetlen tényként hallja ezeket, és így ő maga is alapértelmezettnek veszi őket. Félreértés ne essék, ezzel nem támadni akarom ezeket a zeneszerzőket, csak azt mondom, hogy nem látom magam előtt a szempontokat, amik alapján el kéne bírálni a Beatles-t, vagy Dylan-t, hogy eldöntsük, hogy "felérnek"-e Beethoven-hez.

A kérdező is egy lapon említette őket a kérdésében.

Szóval úgy tűnik, lehet.

Amúgy meg teljesen értelmetlen.

Mótvá ilyen kérdés. :) A zene mint olyan miatt vannak egy lapon, de nincs sok értelme az összehasonlításnak. A nagy klasszikusok zenéjét a maguk idejében nem hallották annyian, mint a maiakat, a fontosságukat a zenei tartalom adja, nem a hype. És simán lehet, hogy voltak még náluk is zseniálisabb, de ismeretlen alkotók, akik után nem maradtak fenn művek.

Fordítottan nézve a Beatlesre sem emlékezne ma senki, ha Epstein nem lát bennük üzletet, és nem csinálja meg a hype-ot. Egy darabig eljátszogattak volna a Cavernben, aztán annyi. Ha Elvis nem sétál be a Sun stúdióba, hogy lemezt vegyen fel az anyukájának, akkor egy ismeretlen sofőrként éli le az életét. A Rolling Stones pedig eleve egy talicska sz@r zenei szempontból, mégis hűmekkora, meghatározó, blablabla zenekarrá lett felfújva. Másokra, náluk kreatívabbakra, jobbakra meg nem emlékszik már ma sem senki.

Az egy óriási illúzió, hogy a tehetség mindig utat talál a zenében, ahogy az is, hogy az ismertség és a művészi teljesítmény kéz a kézben járnak.

A gyermek Mozart hasmenéses székletében több zenei kreativitás van, mint egyes világsztárok teljes életművében. Ezzel nincs mit tenni, mindenki élvezze a zenét mérlegelés nélkül. Ha ehhez némi műveltség meg esztétikai érzék is párosul, hát annál jobb.

#5: "mindenki élvezze a zenét mérlegelés nélkül"

Hát, igen. Én popzenén nőttem fel, de egy időben elkezdtem intenzíven hallgatni pl. Beethoven-t, Mozart-ot, Schumann-t, illetve operákat.

Egy idő után az általam (egyébként azóta is) hallgatott popzenék túl egyszerűnek és fantáziatlannak kezdtek tűnni a komolyzenéhez képest. A komolyzenékben érzek valami időn- és térenkívüliséget, valami "felsőbb tudattól" származót.

Egyszer egy YouTube-on lévő Omega számhoz írta valaki, hogy az Omega az utókor számára egyenértékű lesz Beethoven-nel vagy Mozart-tal. Írtam, hogy nem lesz olyan és szerintem ezzel az Omega tagjai is egyetértenének velem.

Hogy miket nem írtak nekem válaszul...