Kinek mi a véleménye erről a történetről?

A következetlenségeket kellene helyre rakni:

Ha egyáltalán nem tud megszólalni (családi körben sem), ráadásul utoljára négy éve, az apjával beszélt, miért jár még mindig abba az iskolába? Érdemes átgondolni, mi a fontosabb: a teljes némaság vagy az iskola, mert amúgy a menekülős jelenet jól sikerült, van benne feszültség. Az is lehet, hogy a történetet áthelyezed az elnémulás kezdeti szakaszára. Vagy ha marad így, akkor leírod, hogyan alakulhatott ki ez a helyzet (mivel nehezen elképzelhető, hogy a lány anyja nem foglalkozik vele, nem taníttatja olyan iskolában, ahol ezt figyelembe veszik, hiszen aki nem beszél, annak a tudását nem lehet hagyományos módszerekkel felmérni). Érdemes lesz tájékozódni a szakirodalomban (mutizmus).

Már hozzászokott (az iskolai mocsokhoz), vagy kezdett hozzászokni? Nem ugyanaz. A panaszáradat jellegű leírás ellenben azt sugallja, hogy igazából hozzá sem szokott.

Egy széket keresett, vagy ment a megszokott helyére?

A professzor egyetemi tanár, nem gimnáziumi. Persze megtörténhet, hogy a diákok valamiért annak nevezik (ami jó is lehet, mert segít abban, hogy mihamarabb egyéniséggé váljon), de akkor azonnal derüljön ki, amit professzornak nevezed, hiszen magyarázatra szorul.

Ha a lány soha nem képes a szemkontaktusra, akkor a fülszövegben a kristályzöld szemet, vastag, fekete szemöldököt mégis hogyan veszi észre? Ráadásul ezek olyan klisés elemek, hogy elolvasva már nem is remélek semmi eredetiséget a történettől (pedig akkor még bele sem olvastam). Előbb jusson el oda, hogy már hajlandó ránézni valakire, és majd akkor észreveszi, amit vonzónak (és/vagy taszítónak) talál benne. Nem biztos, hogy ez a legfontosabb motívum, amit okvetlenül tisztázni kell a fülszövegben.

Ezen kívül arra is figyelj, hogy bár E/1-ben írsz, esetenként úgy láttatod a dolgokat, mintha kilépnél a szereplő bőréből. "...szemeim enyhén kikerekedtek". Ez E/3-ban kifejezheti, hogy az illető meglepődött, de saját magunkon ezt nem vesszük észre. Azt írd, amit belül érez a szereplőd, ne az ösztönös reakciókat. Ha nem lehet szavakba önteni (mert a szereplőd nincs abban a helyzetben), akkor írd körül hasonlattal, metaforával. Az E/1 szereplő egy múltbeli lény, és ott van mögötte a jelenlegi, már bölcsebb énje, aki a narrátor. A metafora lényegében az ő agyszüleménye, amivel igyekszik visszaadni a régi élményét. De hogy enyhén elkerekedett a szeme, azt később sem láthatta. Az ilyen információ csak akkor lényeges, ha egy másik szereplő szokatlannak találta, és visszamondta.

"a mondatban amit bemásoltál, gőzöm sincs mi lehet a probléma"

Valóban eléggé magyartalanra sikeredett az a mondat. "Bár a függönyöket behúzták, az a kis rés pont engem ért, és ennek örültem. Végre csak hárman voltunk a teremben: a csend, a fény és én." Arról van szó, hogy a főszereplőd arcát süti a nap, és ez jól esik neki, noha számára elviselhetetlen környezetben van. Viszont ez egy ritka pillanat, amikor minden passzol, sikerült kizárni a külvilágot. Emellett, aki vizuálisan látja a jelenetet, a keskeny résen beszűrődő napfényt reflektorként is érzékelheti, amely kiemeli a főhőst, ám a többieket árnyékba borítja. Ez egy burkolt motívum, amit ha a romantikus lelkületű olvasó odaképzel, akkor működik, de ha az író direkt körülírja, oltári giccsé válik.