Könyvet írok, mit szóltok a részletemhez?

Uram, attól tartok, szembe kell néznünk a tényekkel. A költségvetés jóval meghaladja azt a szintet, amit még ősszel állítottunk össze. Kétezer arany fityinggel, ha pontosak akarunk lenni.

Carl nem mert az ura szemébe nézni, habár tudta, hogy alapjában véve egy nyugodt emberről volt szó. Most mégis úgy érezte, az információnak súlya van, és azt várta, hogy a Tengeri Róka ezúttal felül kerekedik magán, és vihart tajtékoztat. Egy sóhajjal fogadta el a tényt, hogy ezúttal is tévedett.

-Ugyan, drága Carl, ma nem fog vihar csapkodni fejed fölött, megnyugodhatsz. Ülj le kérlek!- ezzel ő maga abba is hagyta a jegyzetelést a hajók állapotáról és az adózásról. Becsukta a vaskos kis könyvecskét, majd a többi mellé akta, amelyek már rég megteltek a vitorlások neveivel, és áruival. A legtöbbjük már el is sülyedt.

-Nézd, Carl, az egyik legbefolyásosabb majdnem céhet vezetem,a Reg és fia Hajókereskedelmi Vállalatot. Az egyetlen olyan céhet, amely nem foglalkoztat inasokat, és nem állít elő terméket, csupán a tengeren szállítja azt. Mégis, az emberek legtöbbje már céh, vagy majdnem céh néven emleget minket. Ugyan, egy kis plusz költség megengedett. Főleg, hogy hamarosan megkezdődik a tizenegyedik Évforduló. Azt mondod, kétezer fitying? Hol úszott el ennyi, barátom?

Carl soha nem szerette, amikor barátomnak szólította. Túl nyájasnak vélte, amely jelző negyon nem illett Reginaldra, a kedves, ostoba, és gyengéd szavak mellett. Ennek ellenére leült az íróasztalhoz, az urával szemben. Nem szerette ezt a helyet. Az egész hely bűzlött a tengertől, és látszott, hogy egy asszony sem volt még a háznál:minden szana szét volt dobálva, és por lepte el az összes pútort, valamint a padlót.

-Attól tartok, a Fajzatok az okozói. Az áru...Az áru sokkal nehezebben jut át a Nyugati Tartományból. Így a köles, az árpa és liszt is. A lépes bor, valamint a lazac nagy része beszerezhető lett a Keletiből, az árpa, köles pótolható . De a lisztet ekkora mennyiségben csakis a Fajzatok lázongásán át szállíthatták el nekünk, a Nyugatiból, kétszeres áron.- Carl a remegve adta tovább a Mesterének a történetet, aki most felvette porcelán bögréjét, és beleszürcsölt. Kagyló tea, a Róka kedvence. A Hét Tenger összes matróza meséket szőtt az egykori kapitány tea mániájáról. Egyesek úgy vélték még ma is kalózkodik, és ellenségei agyvelejét issza. Mások szerint megbolondult, és ezt a teában éli ki. Megint mások szerint valamiféle démont itat. Egy biztos, feletébb különös szokása volt ez.

-A Fajzatok mindig is makacs egy népség voltak, ez igaz. Nyugaton Brandon már rég békét kötött Patrisszal, ha jól emlékszem. Gondolom a béke még mindig nem tartós, de soha nem gondoltam volna, hogy a kentauriták az árut is megtámadják. Habár kétezer fitying így is sok, nem gondolod?- Reginald most kimutatta foga fehérjét. Felnézett Carl szemébe, és elvigyorodott. A fiú sosem tartotta szépnek a Rókát, de most aztán végképp elundorodott tőle. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, akár egy vízesés, amelyet a homlokánál egy kagylókból összefont nyaklánccal fogott össze. Érdekesnek találta, hogy egy nyaki ékszert fejpántnak használt, de akárhányszor csak rákérdezett a miértekre, sosem kapott választ, csak egy morgást.

Orra aránytalanul kicsi volt hatalmas szájához képest, és ez még rosszabb volt, mikor elvigyorodott. Szemei kékek voltak, akár a tenger. Nem csoda, hogy a tenger urának hívták egykor, mikor még a király mellett háborúskodott a Tanács ellen. A Tengeri Róka, aki ravaszul becsapta a legrafináltabb népeket is.

De Carl most már rájött, hogy kár megpróbálnia becsapni a Rókát. Kaján mosolyával Reginald tudatta vele, hogy most nincs menekvés.

-Szóval, Carl? Elárulnád, hová tűnt a pénzem? Láthatod, hogy nem haragszom érte, csupán az okot nem tudom, miért akartál volna becsapni.- Reginald csak most vette észre a fiú zsebéből kilógó papír darabkát, rajta egy pecséttel. Egy sárkányos pecséttel.

Azonnal felállt székéből, szó nélkül odalépett Carlhoz, és elvette a levelet. A fiú úgy érezte, itt az alkalom a válaszokra.

-Ma...ma reggel hozta egy inas. Azt...azt mondta egyenesen adjam neked. Ha érdekel, a kezén volt a Jel. A Szentek közül valaki...Reg, figyelsz te rám?

Reginald nem figyelt rá. A kezében ott volt egy levél, amelyre már olyan régen várt, és most mégis remegő kezekkel bontotta fel. Az idejét sem tudta már, mikor hallotta azt a hangot, ami egy pecsét feltörésével jár. Nem tudta pontosan mit érzett az elolvasása közben. Félelem, düh, meglepődés, vagy mind három.

Nem volt hosszú. Csupán két sor. De az tömören tartalmazott mindent, amitől előre félt. Összegyűrte a papírt, és bedobta a tűzbe, amely addigra felmelegítette a szobát. A Róka leguggolt a tűz elé, és egészen addig nézte, míg biztos nem volt a teljes megsemisülésben.

-Ki kapott még ilyen levelet?- szegezte egyből Carlnak a kérdést.

-Én nem tudhatom. A Szentek mindig is...

-Ha nem tudod, hát nem tudod. - folytotta belé a szót- De a véleményedet hadd ne halgassam meg, ne most. Szólnod kell Edwardnak. Mondd neki, hogy készítsen fel egy hajót, a legjobbat. Pakoljanak fel rá, legyen már holnap indulásra kész. Megbízom benne annyira, hogy ráhagyjam a Kereskedelmet. Ja, és Carl, mondd még, hogy...

-A tenger újra tombol?

-Okos fiú vagy Carl, de ha mégegyszer félbe szakítasz, pont úgy jársz, mint anyukád. A pénzre még vissza térünk, ha vissza jöttem. Ja, és nem tudhat senki más erről. Maradjon a mi titkunk.

-De uram, mégis hová ez a sietség? És mégis hová készül? Mi volt ebben a levélben? -Carl úgy érezte, ki lett rekesztve valami fontos dologból.

Reginald, mikor már biztos volt abban, hogy a levél elégett, lassan felállt, és Carlhoz lépett. Rátette a kezét a vállára, és megszólalt:

-Carl, Carl, Carl. Tudom, hogy nem mondanád el senkinek, de ez egy olyan titok, ami a Birodalom sorsát mozgatja, úgyhogy nem fogom az inasomnak megsúgni. Tedd amit montam. A fiú bizonytalanul bólintott, majd lesöpörte a Róka kezeit a válláról, aki erre elmosolyodott.

Nem bízott a fiúban. Tudta, hogy az alkalmat keresi, hogy elárulhassa. Nem hibáztatta, hiszen mostohán bánt vele a sors és ő maga is. A családja egy kalóz támadás áldozata lett. Reg utolsó támadásáé. Amit máig ódák zengenek, A Róka és az ártatlanok néven.

Az egykori kalóz megpróbálta összeszedni gondolatait, és kilépett a kopott ajtón. Egyenes irányt vett a királyi palota felé. A háza természetesen a saját kikötője előtt állt, ahol csak a rakodó munkások álltak, akiket nem is ismert, hiszen ő nem fizette egyiket sem. A dolgozók épp a kikötőben álló Sellő Iszonyatot tisztították, persze a munka kinézete alapján, eddig pihengettek, és csak az ajtó nyikordulására pattantak fel. Biccentettek a tulajdonosnak, de Reg soha nem köszönt vissza nekik. Hanyag munkát végeztek, és mivel a Birodalom munkásai, nem ő fizeti őket, tehát nem is rúghatja ki egyiket sem. Persze panaszt tehet, de az egy egész napot elvesz az életéből.

Céltudatosan haladt tovább a főúton, csizmája alatt a por felhővé alakult, ahogyan Reg gyorsított a tempóján. Tudta, hogy nem késlekedhet. A korai órákban szerencsére senki nem tartotta fel, ezért hamar elért a hídhoz, amely a várost ketté szelő Ezüst-folyó felett ívelt át. Őrök ugyan álltak mindkét végénél, de az átjárás szabad volt, szinte mindenkinek. Reg érdektelen arccal ment el a mosolygó arcú őrök mellett. Útja további része épp olyan eseménytelenül zajlott, ahogyan eddig.

Ilyen tempóval hamar odaért a kastély kapujához, amely szintén nyitva állt. Ezt már Reg kicsit furcsának is találta. Béke idő volt persze, de elégedettlenek mindig is voltak, és lesznek is. Amint betette a lábát a királyi kertbe, megértette, miről van szó. A kaput nem rég nyithatták ki, az ő tiszteletére. Olyan rég volt itt, hogy már el is felejtette, hogy Korona tag. De az, hogy a kapu nyitva állt, csak azt jelenthette, hogy valaki megelőzte, aki szólhatott a királynak. Csak két másik Korona tag élt a városban, mióta feloszlatták a hivatalos Koronát. Az egyik elutazott tárgyalási okokból. A másik...

-Miss Hari...-gondolta magában a Róka.

Ez gondot jelentett, ugyanis az információval a legjobban egy kémmester tud játszani. És ha ez a kémmester egy nő, akor ott baj van.

Háta mögött bezárták a kapukat. Tehát jól sejtette. Amennyiben nem elvágni akarják a torkát, akkor a helyzet az, hogy a levél máshová is eljutott. Most már nem bánta, hiszen egy kétsoros levéllel nem tudja őfelségét a legbizalmasabb kalóza ellen fordítani, még Hari sem. Vagy mégis?

A király komrnyikja, Toady lépett elő egy terebélyes málna bokor mögül, és rögtön szélesre tárta kezeit.

-Reg, öreg cimborám! Hát végül téged is befújt valahogy a szél ide. -Üdvözölte kétszínű mosollyal az arcán. Ez volt az a mosoly, amit senki nem tudott letörölni a szájáról. Megannyi urat szolgált már, minden hová befúrta magár, és most már a király egyik legbizalmasabbja. Ma is a saját színeit, a bíbort és a vöröset viselte. Arca mindig is egy patkányéra hasonlított, megnyúlt orrával, szétálló fogaival, és lapát füleivel. Haja szintén a nap vörösét viselte magán.

Reginald nem kért a komornyik öleléséből, és azonnal a tárgyra tért.

-Nem én vagyok tehát az első? Mondd, ki? Miss Hari, vagy...

-Nem is tudom mikor is volt, hogy utoljára betetted a lábad ebbe a kertbe. Szerintem te magad sem tudod. De azt tudtad, hogy megérdemled. A király a hűségedért felemelt a Koronába, tanácsadónak, amiért...

-Kérlek, térj a tárgyra.- Reg magába fojtotta a gondolatát, miszerint nem érdekli a felesleges beszéd. Egyébként is borsódzott a háta az ilyen emberektől.

-Ez esetben kövess kérlek, türelmetlen barátom.

A komornyik leszakított egy rózsát a közeli bokorból, és a kastélyba menet közbe végig azt szagolgatta. Egy ideg csak az orrának hanga visszhangzott a folyosókon.

-Kalóz voltál, ha jól emlékszem.-törte meg a csendet Toady

-Kitűnő emlékező képességed van.-Reg tudta, hogy a komornyik hatalmas játékos. Azt is tudta, hogy ha nem szúr vissza, elveszik a fölénye. Igazából nem nagyon izgatta, de nem szerette, ha valaki kijátszotta. Hamarosan belátta, hogy igaza volt, és Toady tényleg egyfajta játékba kényszerítette bele.

-Milyen nehéz lehetett felemelkedni egyszerű zsiványból egy Taggá.

-Bizonyára könnyebb, mint egy paraszt fiúból komornyikká válni.

-Mi tagadás, ez teljesen igaz. De mégis, mindig furdalt a kíváncsiság, mi volt az a pont, ami miatt a királyunk mellett döntttél, és hajóiddal őt támogattad?

Reg magában nagyot sóhajtott. Vissza tud szólni, de már látta mire megy ki a játék. Nem akarta meghallani azokat a szavakat. Mégis belement a harcba.

-Én pedig azt kérdem, mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy az előző urad torkát elvágod, és egy másik mellé állsz?

Újabb hosszú halgatás következett. Már a királyi lépcsősorokat kellett csak megtenniük, már a Róka is azt hitte, annyiban hagyták a kis játékukat. De tévedett, ami nála ritka volt. A komornyik félúton a hirtelen hátra fordult, Reg szemébe nézett, és megszólalt:

-Tudod én mindig nagy csodálód voltam. Egy kalóz akit ilyen magasra emelnek. Képzeld, még féltékeny is voltam rád. Bizonyára mindened meg volt, amit csak akartál. Pénz, hatalom, még egy fiú is. Én pedig minden kérésedre ugrottam, ugornom kellett. Gyűlöltetelek, tudod?

A férfit különösebben nem érdekelte, hogyan érzett egy talpnyaló iránta. Tudta, hogy az érzés még mindig él benne. És ez az érzés kölcsönös volt. A komornyik nem hagyta abba.

-A legrosszabb dolog volt, amit eddig átéltem. Akárhányszor csengettél a csengőddel, nekem ugranom kellett, hogy kiszolgáljalak. És ezt csak azért tetted, hogy az orrom alá dörgöld az életedet. Milyen érzés volt? Csak tudni akarom, hogy mit fogok érezni, mikor én csengetek neked, és majd te hozod az ételt az ágyamhoz.

Reginaldot ezidáig nem izgatta a játék, tét nélkül játszott, csupán unalom űzőként. De most már elege lett Toadyból.

-Érdekes véleménnyel vagy rólam, komornyik. Őszintén félnék is tőled, ha nem csak egy fekete ruhába öltöztetett patkány beszélne hozzám. De a patkányoktól nem félek. Csak eltaposni szoktam őket, és ezt fogom tenni veled is. Mivel soha nem fogom hagyni, hogy csengővel irányíts.

-Tudod Reg, neked már leáldozott. A Rendelet után te csak egy Vállalat tulajdonosa vagy, a Korna megszűnt. Nem fog egyesülni. De a talpnyaló marad, az egyetlen örök dolog. Mert nem csak csengővel lehet rángatni az embereket.

-Nem tudod véletlenül mit kereshet itt az egykori Korona tagja? Gondolkozz, komornyik! Addig is, aig várom, azt a csengőt.

A Róka ezzel le is tudta a maga részéről a játékot. Fölényesen és büszkén lépte le a maradék lépcsőt, és már nyitott is be a királyi terembe.

-Hé, Reg!- hallotta a háta mögül-Még mindig szereti!-ezzel a komornyik az elégedett mosolyával ellenkező irányba indult.

Reginald ezeket a szvakat nem akarta hallani, ezek miatt a szavak miatt nem akart játszani. A szavak súlya alatt a férfi nagy nehezen lépett át az ajtón.