Tudnátok ajánlani a depresszió leküzdésére és a jobb életre motiváló könyveket?

Nem tudom, én nem vagyok benne annyira könyvekre, amiket olvastam és élveztem utoljára azok Star Wars könyvek voltak, Darth Bane trilógia.

Én is elég gyakran depressziós vagyok, ez eléggé mindennapos, nekem a gamelés segít. Egy jó Doom (2016) démonirtás jó pár órára el tudja felejtetni a problémákat és kiengeded vele a gőzt. Vagy nézel egy jófajta sorozatot (Vikings, Game of Thrones, The 100, Westworld), tökmindegy, valami intenzívebb, vérengzősebbet, az mindig segít és lefoglal. Filmekkel ugyanaz, ott a blockbusterekkel.

Lehet, hogy azért, mert én ezt a fajta "kezelést" szoktam meg, nem tudom, de ha én valami langyi, hülye, naiv motivációs videót, vagy akármilyen depresszióról szóló dolgot olvasok / hallgatok általában csak szarabbul érzem magam és kikapcsolom. Utálom az olyant, csak emlékeztetnek, hogy milyen rossz neked, hazudnak, hogy lehet jobb is így meg úgy (pedig van, hogy rohadtul nem, mert el kell fogadnod, hogy igenis ez van), és meg kell értened, hogy a depresszió egy elmeállapot, egy mentális betegség (majd kijavít egy pszichológus hogyha jobban tudja), meg kell tanulni együtt élni vele, mert legtöbbször ha valamilyen módon jobbra fordul az életed, a depresszió akkor is elő fog jönni, mert hajlamos vagy rá, ez ilyen, nem feltétlenül kell ok neki. Nekem is közepesen-jó életem van mondhatni, igazából megvan mindenem, amire vágytam, mégis sokszor rámjön az érzés hogy nagyon szar nekem, pedig nem, egyébként meg ha ilyen van felmegyek Siege-re és megfeledkezem róla, mert a játékra koncentrálok.

Szóval.... ömm... ja, bocs, nem tudok és nem is ajánlok könyvet ilyen esetre.

Stephen King:Az.

Hubert Selby: Rekviem egy álomért

JK Rowling: Harry Potter

Nekem ez a könyv rengeteget segített: Gayle Forman: Itt voltam

A tartalma: Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.

Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott.

És van a végén egy rész, ami teljesen megfogott...: Az élet nehéz, szép és kusza, de remélhetőleg hosszú. Ha elég hosszú lesz, mindenkimeggyőződhetróla, mennyi megjósolhatatlan dolog történik, mennyi sötét időszak következik be, amelyek - időnként sok-sok támogatással - enyhülnek, és végül az alagút is kiszélesedik, egyre több fényt engedve be. Amikor az ember a sötétben van, úgy érzi, örökké ott fog ragadni. Tapogatózva. Egyedül. De nem fog. Nincs egyedül. Sokan készséggel segítenek, hogyújra megtaláljuk a fényt. Elmondom, hogy találhatjuk meg őket...

Remélem elnyerte tetszésedet!

Bár már elmúlt karácsony, de könyvet beszerezni sosem késő. :)

Ez nem pont depressziorol szóló, de engem érdekel a pszichológia egy szintén. Almási Kitti könyvét vettem meg idén, nekem tetszett.

Rövid tartalom:

Rengeteg gátlás és félelem van bennünk még a legegyszerűbb helyzetekben is -rettegünk attól, hogy ha megmutatunk magunkból valamit, akkor kitesszük magunkat mások kritikájának, ítéletének, elutasításának.

Sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha inkább elrejtőzünk a szerepeink mögé, ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, ha nem fejezzük ki, amit érzünk, mert így nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy mások nem fogadnak el és nem szeretnek bennünket.

Éljük-e így le az életünket? Óvatosságunkban nem hagyjuk-e ki éppen a lényeget? Képesek lehetünk-e valódi intimitásra, megvalósíthatjuk-e legmélyebb vágyainkat, ha állandó önvédelemre rendezkedünk be?

Úgy látom, a legtöbb ember nem meri azt az életet élni, amit a szíve mélyén kívánna. Azt mondjuk, nincs rá lehetőségünk, de sokszor valójában bátorságunk nincs, hogy kivívjuk, megteremtsük azt. Ehhez ugyanis egyrészt el kellene hinnünk azt, hogy képesek vagyunk rá, másrészt elsősorban saját belső hangunkra hallgatni, nem pedig mások - gyakran jóakaratú, de megalapozatlan, önös érdekekre épülő, vagy akár kifejezetten romboló - véleményére. Azon erőlködünk egész életünkben, hogy másoknak megfeleljünk, hogy ne gondoljanak rosszat rólunk, ne szóljanak meg, ne bántsanak minket, miközben önmagunkat cserbenhagyjuk. Miért nem tesszük fel néha a kérdést: És akkor mi van?! Mi van akkor, ha valami nem sikerül, ha valaki nem fogad el? Megéri-e lemondani arról, hogy a saját bensőnkből fakadó, autentikus életünket éljük, csak azért, hogy soha meg ne sérüljünk, el ne utasítsanak, el ne bukjunk (ami minden bizonnyal így is, úgy is lehetetlen)? Azt tapasztalom, hogy visszatekintve mindig megbánjuk, ha nem tesszük meg, ami igazán fontos lett volna számunkra, ha elszalasztjuk azokat a lehetőségeket, amelyek által azzá lehetnénk, akik lenni szeretnénk.

Igen, vannak az életben rettenetesen nehéz és ijesztő helyzetek, amikor természetes, hogy félünk - mint ahogy olyan mély felnőttkori gátlások és szorongások is, amelyek korai sérülésekből fakadnak, így gyakorlatilag beleíródtak a sejtjeinkbe. Ilyenkor valóban nem könnyű a dolgunk - de vannak eszközök a kezünkben, és szó sincs arról, hogy ebbe bele kellene törődnünk, hogy ne élhetnénk bátran és hitelesen az életünket, ha így akarjuk, és erőfeszítést teszünk érte.

Hátha neked is elnyeri a tetszésed. :)