A részlet alapján elolvasnátok a regényemet? Egyszer szeretném kiadatni, így jól jönnének a leginkább negatív kritikák.

Belenézett a tűzbe. Két, óriási kék szem nézett vissza rá. Valahogyan jóban lett a tűzzel ebben a 2 napban, amióta a Zsiványokkal van. Az egyetlen barátja. Pedig abból az egy hétből, amire nem emlékezett, az volt egyetlen támasztéka, hogy utálta a tüzet.

Hirtelen nagyot reccsent az aranyló „barát” .Fernó megrémült, hátra nézett. Senkit nem látott a sötétben. Hirtelen eszébe jutott mit is álmodott.

Otthon volt, Zúgó városában...

-Anya!

-Jó reggelt, Fernó!- válaszolta egy fiatal nő. Csak emlékképei voltak az álomból a fiúnak, de arra emlékezett, hogy gyönyörű egy asszony volt. Egy öreg viskóban voltak, amit még a családapa újított fel. Mielőtt...Mielőtt a katonák el nem vitték. Háborús idő volt. A férfi visszaszökött a családjához a hadseregből. Nem gyávaságból. Az apja volt a legbátrabb ember, akit csak Fernó ismert. Amint véget ért a háború a Szövetség katonái a győzelem örömére minden gyáva vagy családias férfit nyilvánosság előtt agyonvertek. Fernó apját is. Az utolsó szava a fiához jutott. ” Vigyázz magadra! ”

Fernó ezután kilépett a viskóból. Zúgó falva nem volt túl nagy, talán 10 zsúpfedeles viskóval rendelkezett. Ennek volt az előnye, hogy mindenki ismerte a másikat. Ott volt Mestal asszony, aki finom süteményeiről volt híres, amiből Fernó csak nagy ritkán kapott. Persze a nő mindig megkóstolta a kész művet, ezért kicsit elhízott, és új ajtókeretet kellett készíteni. Aztán ott volt a férje, Sarub, a mogorva bajszos, és izmos kovács, ki szorgalmas munkájával hozott pénz a házhoz, a három ikréhez, akiknek még nevük sem volt. Bár a családjának élt, a faluban mindenki tudta, hogy a nem teljesen hű feleségéhez. Már régóta, minden egyes éjjel átlopózott a szomszéd madámhoz, Kaluhoz.

Na persze, ha tudná szegény Sarub, hogy a falu összes becstelen férfija a nőhöz jár, persze pénzért, nem lenne olyan lelkes reggelente, persze csak a mogorvaságához képest. A madám egyedül élt, bár állítólag állapotos volt. Nem véletlenül vállalta ezt a munkát. Olyan gyönyörű volt, hogy amikor a faluba jött rögtön szajhának nézték. Mellette lakott a lovász Nekuláj , akinek csak egy tehene volt, és a tejéből próbált megélni, ugyanis a jószágot semmiképpen nem akarta eladni. Már el is nevezte néhai asszonyáról, Hallgassról. Azon kívül velük élt az istállóban Nekulaj törvénytelen fattya, Fergus. Habár a férfi tagadta, imádta a fiát. Mellettük csak egy üres, leégett műhely állt. Fernó ács műhelye, volt fölötte címezve. A fiú apja akasztotta még ki oda. Tanítgatta az utódját a mesterségben, de Fernót nem igazán érdekelte, unalmasnak találta a munkát, ő inkább katona, vagy kalandor akart lenni.

Azóta a műhelyt leégették és meggyalázták Herold király katonái. A falu összes tagja virágokat tett a maradványokra. Fernó minden nap sírva ment el mellette, ahogyan ma is. A poros utcán haladva belerúgott a talajba, ami így porködöt képzett. Fernó prüszkölve haladt át rajta. Persze a műhely mellett lakó Trubadúr testvérek rögtön kinevették. Két lányból és egy fiúból állt a hármas. Mindenki imádta őket. Tudtak énekelni, táncolni, vívni, fonni, sütni, főzni, és még olvasni is tanultak, ami egy faluban igazán nagy dolognak számított. De Fernó nem szerette őket. Minden egyes nap kinevették, nevetség tárgyává tették. Most, ahogy fuldokolva átverekedte magát a porfelhőn, rögtön a két copfos ikerlány, akik persze még csinosak is voltak, és a jóképű, fekete hajú szívtipró állt előtte. Az egyetlen amit Fernó nem irigyelt tőlük, az a ruhájuk volt. Mind a hárman fekete hosszú gyapjú inget, és ugyan ilyen nadrágot viseltek, pedig tikkasztó meleg volt.

- Na mi van, randaság , - kérdezte Pete fenyegetően – levegőt sem tudsz venni?

Természetesen a lányok úgy nevettek rajta, mintha vicces lett volna. Nem volt egyikőjük sem idősebb sokkal Fernónál, de a fiú mindig is félt tőlük. De most erőt vett magán, és két prüsszentés közt válaszolt:

- Én legalább nem öltözöm lánynak! – tudta, hogy ezzel mélyen megsérti Petet, ezért megismételte rúgását a földre, hogy port kavarjon, majd futni kezdett. A trió prüszkölve ocsúdott fel, majd gyorsan üldözőbe vette a fiút, aki saját magát meglepő gyorsasággal ugrott át egy boroshordóval teli szekeret, amit percekkel ezelőtt hozott Oltos asszony és Oltos úr ,akik ugyan a Trubadúr testvérektől külön laktak, ők nevelték őket. Èppen ezért paprika vörösen nézték végig, ahogyan nevelt lányai és fiúk porosan- és borosan, mivel időközben fellökték a hordókat- kergetnek egy szerencsétlent. A falu leggazdagabb család feje, Oltos úr rögtön seprűt ragadott és Fernó után hajította, de szerencsére nem találta el. Oltosék ordítoztak a gyermekeiknek,de azok csak futottak tovább. A gazdag gyámok letettek róluk, gondolták, majd úgyis megverik azt a félnótást.

Fernó mögött közvetlenül ott lihegtek hárman, az ő verésére szomjazva. Ahogy hátrafordult meglesni őket, alig tudta visszatartani a nevetését. Azok hárman úgy néztek ki mint valami részeg, aki hazafelé tántorog. Eközben elfutottak a templom és a kocsma mellett, amik valahogy egymás mellé épültek. Gofu akarata, gondolta Fernó miután biccentett kifulladva a tiszteletesnek.

Hátra nézett, de szerencsére az üldözői egész nap gyakoroltak énekelni, meg hegedülni, és ettől már ki voltak fáradva. Ezt se sajnálta tőlük. Az anyjuk egész nap gyakorlásra kényszerítette őket, és pedig még csak kora reggel volt, már egy kottát eljátszatott velük.

Most, hogy már üldözői eltűntek a horizontról, Fernó elmehetett a kis tömeg mellet, mely a fogadó nyitására várt, és elosonhatott az Elveszettek Rengetege felé.

Nem jutott messzire, mert a fogadó tulajdonosa, Azul Kuba, a törp- aki épp kinyitni indult az épületet mindenki nagy örömére – kigáncsolta.

Mikor Fernó földre bukott, óriási fájdalmat érzett a hasában. Mire újra feltudott támaszkodni egy alacsony, kopasz, szakállas, és öreg törp állt előtte. Fernó jól ismerte. Mindenki megvetette, amiért törpként a Szövetség területén élt. Ezért, ahol tehette, próbált a többségnek kedvezni.

Fernó megértette a törpöt. Ő is így tenne. Még ölne is, ha elviselné a többi ember.

Éppen kinyitotta a szemét és szólt volna a fogadósnak, mikor észrevette a tömeget, ami kialakult körülötte.

Oltos úr és asszony a két Trubadúr lányt vigasztalta, akik sírást tettettek, Mestal és Sarub pedig Petet nyugtatta, aki fiú létére úgy bömbölt, mint valami csecsemő. A többi falusi Fernóra nézett és csóválták a fejüket.

- Hogy képzeli? Nem sül le a bőr a képiről!

- Nincs apja, az anyja meg nem neveli.

- Verés kell neki, nem apa!

- Nézd, hogy sír!

Fernó nem sírt, de gyűlöletet érzett. Senki nem kérdezte, hogy ő jól van -e. Egyedül Azul morgott valami olyat, hogy „Bocsánat „

Itt ért véget az álomnak. Rémes egy álom volt, de Fernó érezte, hogy ez megtörtént vele.